Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-03-18 / 11. szám

16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 18, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...”j© KANNIBÁLTÖRTÉNET (Folytatás) A szekereken volt hét motorkerékpár, több láda autó- és motoralkatrész, az em­berek zsebében és táskájában összesen het­­venhárom deka aranyékszer, ezenkívül drágakövek, Napóleon-aranyak és gyógy­szerek. Ezeket mind szalonnáért, husért, egyéb élelmiszerért cserélték ezen az egyetlen csempészuton. A banda tizenkét tagból állt. A bandavezér házában több mint öt kiló aranyat találtunk, rengeteg másféle ék­szert (az értékét mi a helyszínen nem tud­tuk felbecsülni), ezrekre rugó külföldi va­lutát és néhány műtárgyat. Ezek nagyon gondosan be voltak csomagolva, először faládákba, amiket házilag ácsoltak, aztán zsákokba, rongyokba, hogy ne törjenek, zúzódjanak. Kotrás a tények hatására bevallotta, hogy még egy-két csempészutat szándéko­zott megtenni, és aztán ki akart — ahogy ő mondta — vándorolni Amerikába. Kihallgatásakor azt állította, hogy az értékek mind az ausztriai csempészutak eredményeként halmozódtak fel. A társai azonban tizedennyivel sem rendelkeztek. Miért nem? — kérdeztük Kotrástól. Azért nem, felelte, mert nekik nem adott sokat. Elégedjenek meg annyival, amennyit meg­érdemelnek. Miért nem érdemeltek többet? Mert gyáva disznók, mondta Kotrás. Nos, ezek a gyáva disznók valóban elég gyáva és megfélemlített emberek voltak, bár ami azt illeti, ők sem értek többet a bandafőnöküknél. De Kotrás olyan vakme­rő és mindenre elszánt gengszter volt, hogy bandájának tagjait is sakkban tartotta. Ép­pen ezért eleinte nagyon nehéz volt bármit kiszedni belőlük. Kotrás azt állította, hogy ő maga nem követett el más bűncselek­ményt, mindössze csak csempészett. Gondolta, itt a határ közelében nincs mi­től tartania, ha szükséges, bármelyik pilla­natban átugrik Ausztriába. Ezért tartotta örökké készenlétben a szállítandó értékeit, és kéznél a géppisztolyát. Bandájába hasonszőrű embereket vett be, akik felől biztos lehetett, nem árulják el, nem hagyják cserben, mert nekik is ép­pen elég vaj van a fejükön. A banda ezen a télen, ezekben a hónapokban és hetekben, amelyeket az utolsóknak gondoltak már, hiszen valamennyien a tengerentúlra ké­szülődtek, sorra fosztogatta a Sopron kör­nyéki lakóházakat, kezdve azokon, amelyek magányosan álltak. Jaj volt az olyanoknak, akik ellenálltak. Egy Barabásné nevű öz­vegyasszony például elébe állt, és sírva kö­­nyörgött, ne vigye el az egyetlen malacát. Kotrás előbb félrelökte az utjából, amikor aztán az asszony megint elébe állt, lelőtte. Egy tizennyolc éves lányt, aki véletlenül ismerte őt, és az éjszakai rabláskor ráis­mert, karóval agyonvert — mivel éppen bedöglött a géppisztolya. Hogy mennyi gyilkosságot követett el a banda, azt nem lehetett megállapítani, mert a halottak nem jöhettek panaszt ten­ni. Kotrás később katonai egyenruhában öltözve indult éjszakai rablásokra, hogy a felismerést elkerülje. De igy is ráfizetett, mert egy vendéglőben nappal, egy Szabó Sándor nevű parasztember felismerte, hogy ő vitte el valamelyik éjszaka minden állat­ját. Szabó a kocsmában felelősségre vonta Kotrást. A bandavezér úgy tett, mintha nem tudna magyarul, de amikor látta, hogy nem sikerül megtévesztenie a parasztem­bert, pisztolyt húzott elő, és lelőtte Szabót. (A vendéglős és a vendégek közül azok, akiket sikerült elérnünk, a szembesítéskor felismerték Kotrást.) A banda elve abból állt, inkább lelőni mindenkit, mint hogy tanú maradjon. Ám a gyilkosságot büntetésül is használták, nemcsak a vélt személyes sérelmekért, ha­nem egyebekért is. Kotrás bandájának egy Virág Elek nevű tagja — azért lőtt agyon egy Hartmann Józsefné nevű asszonyt, mert azt hallotta róla, hogy tejet adott a katonáknak. Amikor egy Döme Vincéné nevíi idős asszonyt Kotrás éjszaka, házának kirab­lása után lelőtt, azt mondta: “Na, ez a vén dög sem fog bennünket felismerni.” A ki­hallgatásakor beszóllitottam a szomszéd szobából az idős Döménét, aki szegény, sú­lyosan megsérült a beléeresztett öt golyó­tól, de szerencséjére a katonai kórházban megmentették az életét. Kotrás meglátva az asszonyt, elképedt, és csodálkozva szó­lalt meg: * — Hát maga él, Döme néni? A környéken hire ment, hogy Kotrásé­­kat elfogtuk, s hogy rájuk bizonyítottuk bűncselekményeik zömét (sajnos, a gyil­kosságok egy részét már lehetetlen volt, mert nem mindenki maradt életben, hogy a szemükbe mondja az igazat), s akkor so­kan kerestek fel bennünket, de még többen írtak levelet — névvel, de főleg név nélkül, mert még mindig féltek —, és jelentették be sorra, hogy rajtuk is miféle sérelmek estek, amelyeknek elkövetői vagy Kotrásék voltak, vagy más bandák. Ez a kapcsolat a lakossággal, ez az újfajta bizalom meg­könnyítette további munkánkat. Ezután már sokkal gyorsabban és eredményeseb­ben tudtunk előre haladni. Három hét állott már mögöttünk, de még mindig fogalmunk sem volt arról, mi tör­ténhetett a két eltűnt rendőrrel, ha megöl­ték őket, akkor a tetemükkel mi történt, s kik a gyilkosok. Kotrás bandája aligha volt gyanúsítható, mivel más környéken tevé­kenykedett, mint ahol a két fiatal rendőr eltűnt. Ekkor két jelentősebb vállalkozásra szántuk el magunkat. Az egyik arra irá­nyult, hogy elfogjunk egy nagyobb csem­pészbandát, amelyik ugyancsak fegyvere­sen tevékenykedett, és — tudomásunkra jutott — ezen az éjszakán is határátlépésre készült. Ez a banda eddig kicsúszott razziá­ink gyűrűjéből, annak ellenére, hogy már ezernél több csempészt és bűnözőt csíptünk el. Azt is megtudtuk, hogy miért sikerült eddig kicsúszniuk az ellenőrzésünk alól, s egyúttal világosság vetődött arra is, hogy milyen szervezett formában folyik a határ­környéken a bűnözés. Kotrás nemcsak ban­davezér volt, hanem afféle területi banda­főnök is. Egy bizonyos körzetet a maga ha­talmi területének nyilvánított, s az ott mű­ködő bandák kötelesek voltak neki sarcot fizetni. Ezek a bandák Kotrás védelme alatt álltak: ha egy másik banda megtá­madta volna őket, hogy elrabolja csempész­áruikat, akkor Kotrás bosszújával kellett számolnia.(Szóval, megkezdődött az a fo­lyamat, hogy a nagyhal felfalja a kishalat.) Ez a banda egy időre elcsendesedett, ami­kor mi Kotrásékat elkaptuk. De most újra munkába kezdett, az első nagyobbszabásu útra indult Ausztria felé azóta, hogy mi itt nyomoztunk. Számíthattunk rá, hogy számos bűnöző van köztük, akik végleg le akarnak lépni, megszökni az igazságszol­gáltatás elől. Ezt akartuk megakadályozni. A banda értesüléseink szerint huszonöt­harminc emberből állhatott, és egyebek kö­zött több géppisztolyuk volt. A gyülekezési, indulási helyük Soprontól mintegy húsz kilométerre lehetett, s valahol ott, a közel­ben szándékozhattak átlépni a határt is. Ahhoz, hogy mi a bandát minden oldalról bekeríthessük, nagy létszámú erőre volt szükségünk. A nyomozóink közül nem tud­tunk ennyit idevezényelni, ezért most is segítséget kértünk a határvédelmi szervek­től. Áthatolhatatlan süni köd ült a vidéken ezen az éjszakán. Már délután, amikor még nappali világosságnak kellett volna lennie, olyan sötétség uralkodott, hogy alig lehe­tett látni. Ez megkönnyítette, hogy az em­bereink a tervek szerint elfoglalják a “gyű­rűben” a helyüket, de általában nem volt mégsem előnyünkre. Annak használ a köd, aki rejtőzik, aki el akar tűnni a másik sze­me elől, s nem annak, aki keres valakit. De nem mi választottuk meg az időpontot, ha­nem ők, és nyilvánvaló, hogy a banda biz­tosra akart menni. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents