Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-18 / 11. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 18, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...”j© KANNIBÁLTÖRTÉNET (Folytatás) A szekereken volt hét motorkerékpár, több láda autó- és motoralkatrész, az emberek zsebében és táskájában összesen hetvenhárom deka aranyékszer, ezenkívül drágakövek, Napóleon-aranyak és gyógyszerek. Ezeket mind szalonnáért, husért, egyéb élelmiszerért cserélték ezen az egyetlen csempészuton. A banda tizenkét tagból állt. A bandavezér házában több mint öt kiló aranyat találtunk, rengeteg másféle ékszert (az értékét mi a helyszínen nem tudtuk felbecsülni), ezrekre rugó külföldi valutát és néhány műtárgyat. Ezek nagyon gondosan be voltak csomagolva, először faládákba, amiket házilag ácsoltak, aztán zsákokba, rongyokba, hogy ne törjenek, zúzódjanak. Kotrás a tények hatására bevallotta, hogy még egy-két csempészutat szándékozott megtenni, és aztán ki akart — ahogy ő mondta — vándorolni Amerikába. Kihallgatásakor azt állította, hogy az értékek mind az ausztriai csempészutak eredményeként halmozódtak fel. A társai azonban tizedennyivel sem rendelkeztek. Miért nem? — kérdeztük Kotrástól. Azért nem, felelte, mert nekik nem adott sokat. Elégedjenek meg annyival, amennyit megérdemelnek. Miért nem érdemeltek többet? Mert gyáva disznók, mondta Kotrás. Nos, ezek a gyáva disznók valóban elég gyáva és megfélemlített emberek voltak, bár ami azt illeti, ők sem értek többet a bandafőnöküknél. De Kotrás olyan vakmerő és mindenre elszánt gengszter volt, hogy bandájának tagjait is sakkban tartotta. Éppen ezért eleinte nagyon nehéz volt bármit kiszedni belőlük. Kotrás azt állította, hogy ő maga nem követett el más bűncselekményt, mindössze csak csempészett. Gondolta, itt a határ közelében nincs mitől tartania, ha szükséges, bármelyik pillanatban átugrik Ausztriába. Ezért tartotta örökké készenlétben a szállítandó értékeit, és kéznél a géppisztolyát. Bandájába hasonszőrű embereket vett be, akik felől biztos lehetett, nem árulják el, nem hagyják cserben, mert nekik is éppen elég vaj van a fejükön. A banda ezen a télen, ezekben a hónapokban és hetekben, amelyeket az utolsóknak gondoltak már, hiszen valamennyien a tengerentúlra készülődtek, sorra fosztogatta a Sopron környéki lakóházakat, kezdve azokon, amelyek magányosan álltak. Jaj volt az olyanoknak, akik ellenálltak. Egy Barabásné nevű özvegyasszony például elébe állt, és sírva könyörgött, ne vigye el az egyetlen malacát. Kotrás előbb félrelökte az utjából, amikor aztán az asszony megint elébe állt, lelőtte. Egy tizennyolc éves lányt, aki véletlenül ismerte őt, és az éjszakai rabláskor ráismert, karóval agyonvert — mivel éppen bedöglött a géppisztolya. Hogy mennyi gyilkosságot követett el a banda, azt nem lehetett megállapítani, mert a halottak nem jöhettek panaszt tenni. Kotrás később katonai egyenruhában öltözve indult éjszakai rablásokra, hogy a felismerést elkerülje. De igy is ráfizetett, mert egy vendéglőben nappal, egy Szabó Sándor nevű parasztember felismerte, hogy ő vitte el valamelyik éjszaka minden állatját. Szabó a kocsmában felelősségre vonta Kotrást. A bandavezér úgy tett, mintha nem tudna magyarul, de amikor látta, hogy nem sikerül megtévesztenie a parasztembert, pisztolyt húzott elő, és lelőtte Szabót. (A vendéglős és a vendégek közül azok, akiket sikerült elérnünk, a szembesítéskor felismerték Kotrást.) A banda elve abból állt, inkább lelőni mindenkit, mint hogy tanú maradjon. Ám a gyilkosságot büntetésül is használták, nemcsak a vélt személyes sérelmekért, hanem egyebekért is. Kotrás bandájának egy Virág Elek nevű tagja — azért lőtt agyon egy Hartmann Józsefné nevű asszonyt, mert azt hallotta róla, hogy tejet adott a katonáknak. Amikor egy Döme Vincéné nevíi idős asszonyt Kotrás éjszaka, házának kirablása után lelőtt, azt mondta: “Na, ez a vén dög sem fog bennünket felismerni.” A kihallgatásakor beszóllitottam a szomszéd szobából az idős Döménét, aki szegény, súlyosan megsérült a beléeresztett öt golyótól, de szerencséjére a katonai kórházban megmentették az életét. Kotrás meglátva az asszonyt, elképedt, és csodálkozva szólalt meg: * — Hát maga él, Döme néni? A környéken hire ment, hogy Kotrásékat elfogtuk, s hogy rájuk bizonyítottuk bűncselekményeik zömét (sajnos, a gyilkosságok egy részét már lehetetlen volt, mert nem mindenki maradt életben, hogy a szemükbe mondja az igazat), s akkor sokan kerestek fel bennünket, de még többen írtak levelet — névvel, de főleg név nélkül, mert még mindig féltek —, és jelentették be sorra, hogy rajtuk is miféle sérelmek estek, amelyeknek elkövetői vagy Kotrásék voltak, vagy más bandák. Ez a kapcsolat a lakossággal, ez az újfajta bizalom megkönnyítette további munkánkat. Ezután már sokkal gyorsabban és eredményesebben tudtunk előre haladni. Három hét állott már mögöttünk, de még mindig fogalmunk sem volt arról, mi történhetett a két eltűnt rendőrrel, ha megölték őket, akkor a tetemükkel mi történt, s kik a gyilkosok. Kotrás bandája aligha volt gyanúsítható, mivel más környéken tevékenykedett, mint ahol a két fiatal rendőr eltűnt. Ekkor két jelentősebb vállalkozásra szántuk el magunkat. Az egyik arra irányult, hogy elfogjunk egy nagyobb csempészbandát, amelyik ugyancsak fegyveresen tevékenykedett, és — tudomásunkra jutott — ezen az éjszakán is határátlépésre készült. Ez a banda eddig kicsúszott razziáink gyűrűjéből, annak ellenére, hogy már ezernél több csempészt és bűnözőt csíptünk el. Azt is megtudtuk, hogy miért sikerült eddig kicsúszniuk az ellenőrzésünk alól, s egyúttal világosság vetődött arra is, hogy milyen szervezett formában folyik a határkörnyéken a bűnözés. Kotrás nemcsak bandavezér volt, hanem afféle területi bandafőnök is. Egy bizonyos körzetet a maga hatalmi területének nyilvánított, s az ott működő bandák kötelesek voltak neki sarcot fizetni. Ezek a bandák Kotrás védelme alatt álltak: ha egy másik banda megtámadta volna őket, hogy elrabolja csempészáruikat, akkor Kotrás bosszújával kellett számolnia.(Szóval, megkezdődött az a folyamat, hogy a nagyhal felfalja a kishalat.) Ez a banda egy időre elcsendesedett, amikor mi Kotrásékat elkaptuk. De most újra munkába kezdett, az első nagyobbszabásu útra indult Ausztria felé azóta, hogy mi itt nyomoztunk. Számíthattunk rá, hogy számos bűnöző van köztük, akik végleg le akarnak lépni, megszökni az igazságszolgáltatás elől. Ezt akartuk megakadályozni. A banda értesüléseink szerint huszonötharminc emberből állhatott, és egyebek között több géppisztolyuk volt. A gyülekezési, indulási helyük Soprontól mintegy húsz kilométerre lehetett, s valahol ott, a közelben szándékozhattak átlépni a határt is. Ahhoz, hogy mi a bandát minden oldalról bekeríthessük, nagy létszámú erőre volt szükségünk. A nyomozóink közül nem tudtunk ennyit idevezényelni, ezért most is segítséget kértünk a határvédelmi szervektől. Áthatolhatatlan süni köd ült a vidéken ezen az éjszakán. Már délután, amikor még nappali világosságnak kellett volna lennie, olyan sötétség uralkodott, hogy alig lehetett látni. Ez megkönnyítette, hogy az embereink a tervek szerint elfoglalják a “gyűrűben” a helyüket, de általában nem volt mégsem előnyünkre. Annak használ a köd, aki rejtőzik, aki el akar tűnni a másik szeme elől, s nem annak, aki keres valakit. De nem mi választottuk meg az időpontot, hanem ők, és nyilvánvaló, hogy a banda biztosra akart menni. (Folytatjuk)
