Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-02-18 / 7. szám

16. oldal MAGYAR HÍR A DG Thursday, Feb. 18, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...” k csíkos zakó (Folytatás) Nem sokkal később, egy másik most már sokkal biztatóbb nyomra bukkantunk: a Nyugati pályaudvaron igazoltattunk egy férfit, akinek a személyi igazolványai rend­ben voltak ugyan, de a bőröndjében a Szal­­vendi-cégtől származó, a cég címkéjével jelzett öltönyt találtunk. Sajnos, vaknyom volt ez is: az illető igazolta, hogy az öl­tönyt egy órával azelőtt vásárolta a Szal­­vendi-íizletben. A sok balsiker és a hihetetlennek tűnő nyomnélküliség lehangolt bennünket. Min­den bűncselekmény után marad nyom, és minden nyom jelez valamit, irányit vala­merre, amelyen aztán — többnyire csak kitartás, idő és apparátus kérdése — el lehet jutni a bűncselekmény elkövetőihez. Régi nyomozói bölcsesség, hogy ha az ember nagyon túlfeszítette magát az ered­ménytelen munkával és a sikertelen kom­binációkkal, rövid időre, átmenetileg pi­hentesse az ügyet. Mi is igy tettünk. Csoportom egyik tag­jával — szintén lelkes futballdrukker — elhatároztuk: kikapcsolódásként kime­gyünk egy meccsre. Szép volt az idő, a meccs izgalmas, és ami a fő, amig az ember a játékra figyel, nem gondolhat másra. Félidőben elmentünk a büfé felé, hűsítőt inni. Egyszer csak a kollégám megrántja a zakóm ujját, és a szemével int. Egy fér­fit mutat, akin csikós zakó van. Na és? — kérdem én. — Ilyet loptak az egyik üzletből — súgja ő. De engem nem érdekelt az ügy, ez már agyrém, ez már lázálom, ez csak 'annak következménye, hogy teljesen bele­­kavarodtunk az ügybe. Ilyen zakót ezer 'helyen lehet kapni. Kollégám azonban nem maradt nyug­­. ton. Szünet után úgy helyezkedett el a né­zőtéren, hogy figyelhesse azt a férfit. Jó, csak figyelje, gondoltam. Néha én is oda­pislogtam. Egyszerű, becsületes külsejű embernek látszott. A mi szemünk ilyesmi­ben ritkán csal. Nem is érdekelt tovább, én bizony csak a meccset figyeltem. Mikor a bíró kétszer a sípjába fújt, és jelezte, hogy győzött a csapatunk, azt mondta a kollegám, hogy legalább igazol­tassuk le a csikós zakóst. — Nagy ostoba­ság volna — feleltem. — Ha köze van az ügyhöz, akkor kapásból válaszol, hogy a Teleki téren, a zsibajon vette a zakót és máris holtvágányra futottunk, a bandának pedig jeleznénk, hogy szagot kaptunk. Ha már teszünk valamit, akkor kisérjük szé­pen haza, és nézzük meg, egyelőre csak ma­gunknak, hogy kicsoda. így tettünk. Gyalog és villamoson szé­pen hazakisértük. Utána megállapítottuk, hogy a vasútnál kalauz, kétgyermekes csa­ládapa, szolgálata rendszerint abból áll, hogy Budapestről indul reggel valamelyik vonattal, és még aznap vissza is tér. Na jó, ha eddig eljutottunk, szánjunk rá még egy embert és egy napot. A kollégám megtuda­kolta, hogy másnap melyik vonattal indul a kalauzunk. Reggel fel is szállt arra a vonatra. A vidéki városba érve, ott-tartóz­­kodásának három órája alatt pontosan szemmel tartotta, de az égvilágon semmi sem adott okot a legcsekélyebb gyanúra. Még egy utolsó húzás: mivel az sem bi­zonyos, hogy a zakó valóban a betörések egyikénéí került ki valamelyik üzletből, menjünk el a lakására. Este ketten felke­restük a kalauzt. Igazoltuk magunkat és bemutatkoztunk. Nem ijedt meg. A vele történt beszélgetés során megkérdeztem, hol szokott a maga és családja számára ruhaneműt vásárolni. Minden továtbigon­­dolkodás nélkül közölte, hogy az utóbbi időben saját részére két alkalommal vett ruhát az egyik vidéki városban. Első alka­lommal egy öltönyt, másodszor pedig egy csikós sportzakót. Vásárlásairól a hivata­los számlát is elénk tette. Elkértük tőle az öltönyt meg a zakót, hogy majd másnap visszahozzuk, bár, bevallom, nem volt sem­mi reményünk. És — meglepetésünkre — a Szalvendi-áruház tulajdonosa mindkettő­ben felismerte a saját áruját, és megmu­tatta, hogy az ő üzleti címkéjét — látható a helye — mindkettőből eltüntették. Ez már végre, kétségtelenül, nyom volt. Felvetődött a kérdés, hogy ha a vasutas igazat mondott, akkor a lopott ruhák ho­gyan kerültek egy vidéki kereskedő üzle­tébe? A vasutassal másnap lementünk az álta­la mondott városba, és ott megmutatta ne­künk az üzletet. A cégtáblán, amelyre rá­mutatott, ez állt: Koltai Géza ruhaüzlete. A számlája bélyegzőjén is ugyanez a cég­jelzés szerepelt. A vasutas tehát igazat mondott. Figyelmeztettük, hogy még a fe­leségének sem szabad szólnia minderről, mert fecsegéssel egy bünbandának nyújt­hat segítséget. Két rutinos nyomozót azonnal megbíz­tam: derítse fel, ki ez a Koltai Géza. Negy­vennyolc óra múlva tudtuk róla, hogy nos, a felesége a város egyik tekintélyes veze­tőjének a lánya, szépen berendezett laká­sa, gépkocsija van. Az üzlete jól megy, al­kalmazottat is tart: segédjének neve: Sza­bó János. Mindketten büntetlen előéletüek. Koltai apósa áz egyik polgári párt városi vezetőségének a tagja, az üzletengedélyt is az após segítségével szerezték. Koltai szolid életet élő ember, főleg a családja körében tölti a szabad idejét, baráti köre a város és a környék néhány családjára terjed ki, valamennyien büntetlen előéle­tüek és — a közvélekedés szerint — gya­nún felül állóak. Koltai az egyik felvidéki városban született, az alkalmazottja, Sza­bó, Kassán. Mindezeket persze teljesen titokban kel­let megtudnia a két nyomozónak. Körül­ményes feladatot jelentett az, hogy észre­vétlenül fényképet készítsünk Koltairól és Szabóról. Megtörtént. Egy nyomozót a fényképekkel azonnal útnak indítottunk Csehszlovákiába, helyszíni ellenőrzésre, Én pedig másodmagammal leutaztam a vá­rosba, hogy kicsit szaglásszunk, nézelőd­jünk az üzlet és a tulajdonos körül, s ha lehetséges, ujjlenyomatot szerezzünk Kol­­taitól. Még nem volt meg az ujjlenyomat, ami­kor — váratlanul gyorsan — két nap múl­va értesítést kaptam, sürgősen menjek vissza Budapestre, mert megjött a nyomo­zó a felvidékről. A legnagyobb megdöbbenésünkre jelen­tette, hogy a Kassáról származó Koltai Géza 1944 nyarán, a háborúban meghalt. Erről hozzátartozói az akkori hatósági ér­tesítést is megmutatták. Ugyancsak hábo­rús .eltűntként szerepelt Szabó János is. Érdekesen alakult a helyzet. Ki lehet ak­kor ez a két személy, akik a háborúban el­tűntek neveivel manipulálnak? A legna­gyobb óvatossággal kezeltük a kérdést, mert valami rendkívüli nagy “ágyút” sej­tettünk a dolog hátterében. Azon a véle­ményen voltunk valamennyien, hogy a ha­lott Koltai és Szabó papírjaival vagy két régi bűnöző vagy talán még ennél is rosz­­szabb, olyan személyek bujkálnak, akik a háború ideje alatt követhettek el súlyos bűnt. Most már gyorsan meg kellett szerezni a kereskedő és segédje ujjlenyomatát, hogy a bűncselekmények színhelyén hagyott nyomokkal összevessük. Három napba tellett, amig észrevétlenül hozzájutottunk az ujjlenyomatokhoz. Ezeket azonnal fel­­küldtem Budapestre. Néhány óra múlva telefonáltak: azonos! Nem volt többé kétséges, hogy Koltai és Szabó követték el a fegyveres betöréses lopásokat. Mégis izgatott valamennyiün­ket, hogy ki lehet tulajdonképpen az ál- Koltai és az ál-Szabó? Délelőtt tizenegyre tüztük ki elfogásuk időpontját. Budapestről nagyobb létszámú csoport segítségét kértem. Az óráinkat másodpercre egyeztettük, három csoport­ra oszlottunk, kettő a lakásukra ment pontban tizenegyre, a harmadik csoport tagjai pedig — velem együtt — másodper­cenként érkeztek az üzletbe, mint vásár­lók. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents