Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-02-18 / 7. szám

8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Feb. 18, 1971 KÜLFÖLDI MAGYAR ARCOK: A tudós, aki a jövőről álmodik Irta: HALÁSZ PÉTER Az elmúlt héten egy uj könyv keltett nagy fel­tűnést Angliában. A cime: Innovation. Ujitás. Összefoglaló képet ad arról, hogy milyen uj ta­lálmányokat várhat a zemberi­­ség az elkövetkező harminc-öt­­ven esztendőben. A könyv írója alapos kutatómunka elvégzése után száz olyan találmányt is­mertet, amely elvben megoldott­nak tekinthető s gyakorlati meg­valósulása is küszöbön áll. Vi­szonylag egyszerű találmányok­tól az olyan uj biotechnikai ta­lálmányokig terjed a skála, ame­lyek megvalósulása jelentősebb és alapvetőbb mértékben fogja megváltoztatni az emberi életet, mint az összes eddigi találmányok együttvéve. A száz várható találmány ismertetése után a szerző felsorolt harminchét olyan társadal­mi reformot, amelyek bevezetése és megvalósulá­sa elkerülhetetlenül szükséges lesz ahhoz, hogy az emberiség túlélje az előzőn felsorolt száz talál­mányt. A kérdés most mái* ugyanis mind inkább úgy fogalmazódik meg: képes lesz-e a modern társadalom arra, hogy túlélje a szédületes iramú technológiai forradalmat ? A könyv Írója: Dennis Gabor. Vagyis Dénes Gábor, magyarszármazásu, Angliában élő tudós, fizikus, mérnök, feltaláló, aki a közelmúltban vo­nult nyugdíjba a londoni Imperial College “alkal­mazott elektronikus fizika”-tanszékéről ahol húsz esztendeig tanított. Röviddel könyve megjelenése után fölkerestem Gábor professzort az Imperial College-ban, ahol — jóllehet ma már nyugdíjas — megtartotta dolgozószobáját. Sőt, olykor előadást is tart a diákoknak. —.. . akkor, amikor kedvem van hozzá — mond­ja mosolyogva — mint nyugalmazott professzor­nak igen kedvező a helyzetem. Kötelezettségeim megszűntek, de jogaimat megtartottam. Gábor Dénesnek néhány eszendővel ezelőtt már megjelent Angliában egy roppant érdeklődést ki­váltó könyve: “Inventing the future”. (A jövő feltalálása.) Abban a könyvében is a jövő lehe­tőségeit mérlegelte. A problémákat nem becsülte le, de szemben a legtöbb mai tudóssal, nem vala­milyen világkatasztrófát jósoló, de óvatosan op­timista végkövetkeztetésre jutott. Hogy miért, az majd kiviláglik ebből a beszélgetésből is. Gá­bor Dénes 1900-ban született Magyarországon, egyetemi tanulmányait még Budapesten kezdte meg, de aztán 1921-ben eltávozva az országból, Berlinben fejezte be. 1934-ben telepedett le Ang­liában. Munkáját azonban számontartják Magyar­­országon is: 1964 óta a Magyar Tudományos Aka­démia tiszteletbeli tagja. Gábor Dénesnek, mint feltalálónak is világjelentőságe van. Több, mint Ihusz esztendővel ezelőtt feltalálta a fotografálás­­nak egv uj módját, a hoográfiát, amely világsi­kert aratott. A világnak több, mint száz labora­tóriuma foglalkozik ezzel a korszak-alkotóan uj fotó-eljárással, Magyarországon Jánosy Mihály választotta tárgyául, szerte a világban eddig két­ezerötszáz dolgozat jelent meg róla és egy tucat könyv. Bonyolult ahhoz, hogy í'öviden ismertet­hető legyen, népszerű alkalmazásban a három­­dimenziós fotografáláshoz vezet, az iparban azon­kívül még tömérdek alkalmazási lehetősége van. Ennék a beszélgetésnek azonban az a mindennél izgalmasabb kérdés áll a középpontjában: hogyan alakul majd az ember jövője a káprázatosán, már­­már életveszélyesen gyorsütemü technikai fejlő­dés korszakában. Egyáltalában; hogyan állt elő ez a. helyzet, amelyben az emberiség a szó szoros értelmében — megmaradásában, túlélésében érzi veszélyeztetve önmagát? Néhány esztendővel ez­előtt még: ünnepeltük a technika és a technoló­gia áldásait. Mitől vált egyszerre a mai társada­lom fenyegetőjévé? — A pollucióra való hirtelen rádöbbenéssel kez­dődött — válaszolja Gábor professzor — egyszer­re rájöttünk arra, amire már korábban is rájöhet­tünk volna, hogy nemcsak a világ rendelkezésre álló nversnyag-készletét fogyasztjuk életveszé­lyes gyorsasággal, de közben beszennyezzük köi'­­nyezetünket, a levegőt, a folyókat, a tengereket. Az ezzel a problémával járó súlyos veszélyt min­denki megértette. Az én véleményem szerint azon­ban a riadalom nagysága nincs arányban a meg­oldás követelményeivel. Amerikában a hivatalos szervek megrökönyödve mérlegelik, hogy a szeny­­nyeződés csökkentése és az elviselhetőség korlátái között való tartása esztendőnként tizenöt mil­liárd dollárt fog felemészteni. Ez az összeg azon­ban csak másfél százaléka az amerikai nemzeti jövedelemnek. Szerintem azonban nem a környe­zet-szennyeződés az igazi veszély, hanem azok a pszichológiai problémák, amelyek tönkretehetik társadalmunkat. — Melyek ezek a pszichológiai problémák? — Az alapvető tünetek igy mutatkoznak: az emberiség eddig gyarapodni akart: gyarapodni vagyoni javakban és szaporodni utódokban. A szaporodás kérdésével nem akarok részletesen foglalkozni, hiszen egyszerű matematikai kal­kuláció alapján mindenki megértheti, hogy ha az emberiség az eddigi arányokban szaporodik to­vább, akkor 2050-ben már csak állóhely lesz a Földön és elkerülhetetlenül bekövetkezik az éhín­ség. Az emberiséget azonban ennél sokkal közeleb­bi veszély fenyegeti. Elsősorban négy szimpto­­mát jelölnék meg. Az első, igen fontos körülmény az, hogy az egyetemi ifjúság minden nyugati ál­lamban — és Japán is nyugati államnak számit — forradalmi beállítottságú. Miért? Azért, mert nem tartja eléggé érdekesnek az úgynevezett “consumer society”-t, a fogyasztó társadalmat. Van egy remek magyar szó, amelynek nincs is egyenértékű angol megfelelője: a csömör. Az ál­talános megcsömörlöttség közérzete nincs is na­gyon messze — és a fiatal emberek különöskép­pen hajlamosak reá. A második tünet: igen sok a sztrájk a nyugati világban. De ha közelről meg­vizsgáljuk a kérdést, akkor legalábbis számsze­rűen, a sztrájkok hatása nem is olyan vészesen jelentős: Angliában például az összes sztrájkok következtében a munkaóráknak egyötöd-százalé­ka veszett el az elmúlt esztendőben. A súlyos ve­szélyt tehát nem a sztrájkok jelentik, de a munka­helytől való önkényes távolmaradás. Egyes becs­lések szerint ez az önkényes távolmaradás évi hat-százalékos munka veszteséget jelent. Egy or­szágban, amely olyan kényes gazdasági helyzet­ben van, mint Anglia, ez a veszteség már végze­tes következményekkel járhat. A munkahelytől való önkényes távolmaradás nagyon erősen érez­teti hatását nemcsak Angliában, de Olaszország­ban, Franciaországban és most már Amerikában is. Ez az utóbbi azért oly meglepőimért a közhit úgy tartota, hogy az ilyesmi Amerikában csak pénzkérdés: ha a munkásnak magasabb bért ígér­nek, tikkor többet fog dolgozni. De a mai fiatal amerikai munkás — jóllehet magasabb bért kö­vetel, annyi munkát sem akar nyújtani érte, mint azelőtt, kevesebb bérért. — Hogyan látja, professzor ur: mitől támadt ez a hirtelen mohóság a több és még több pénz, a még magasabb jövedelem iránt? — Az igazság az, hogy a mind több pénz, mind magasabb bér iránti követelések fókuszában már nem is a pénz áll. Sokkal inkább az, amit jó ma­gyar diák-kifejezéssel igy jelöltek: a zri. A hecc. Nem is annyira a cél a fontos, mint inkább maga a harc. Mindezt eddig még kibírtuk, de hogy meddig, azt nehéz megjósolni. A szabad nyugati társadalmak a folytonos növekedés elvén alapsza­nak. Növekedni kell, többet gyártani, többet ter­melni, hogy többet lehessen fogyasztani. Mindezt lefékezni — normalizálni, észszerű keretek közé szabályozni, nagyon nehéz lesz. — Összesen négy veszélyes tünetet említett, professzor ur. Melyik a másik kettő? — A kábítószerek mértéktelen terjedése és a bűnözés hallatlan növekedése. A kábitószer-prob­­léma Amerikában nyilvánul meg a legdrámaibban, hihetetlen emberi szenvedéseket és fölbeestilhe­­tetlenül nagy károkat okozva. Különösképpen a heroin terjedése fenyeget végzetszerii következ­ményekkel. Ami pedig a bűnözés növekedését il­leti: Amerikában és Angliában évente körülbe­lül tiz százalékkal emelkedik a bűnözési statisz­tika. Aki tisztában van azzal, hogy a kamatos kamat milyen gyorsan sokszorozza önmagát, az kiszámíthatja, hogy ez hová vezet bennünket harminc éven belül. A probléma most már igen drámai. Az egyéni biztonság a betörés és minden­fajta erőszaktétel ellen ma már összehasonlitha­­tatlanul kisebb, mint — mondjuk — ötven eszten­dővel ezelőtt volt. S a döbbenetes az, hogy mind­ez nem a szegénység következménye, hanem a csömöré. A fiatal nemzedékek kalandra éhesek és ezt a kalandvágyat ilyen ocsmány módon elégítik ki; bűnözéssel. S természetesen összefügg az elő­ző tünettel, a kábítószer-terjedéssel — köztudo­mású, hogy milyen pokoli anyagi erőfeszítésbe kerül a kábitószer-igény kielégítése. Mindezek tehát eredetükben pszichológiai problémák. A megélhetés ma már viszonylag könnyű a nyugati államokban. Nem is kell olyan rettentően szor­galmasnak és produktívnak lenni ahhoz, hogy va­laki autóhoz jusson, vagy kis családi házhoz. Az igazság az, hogy ma már nem is volna szükség arra, hogy az átlagos munkahét negyven órából álljon. A magas-fejlettségű nyugati társadalmak könnyedén funkcionálnának a hetenkénti 25 óra munka rendszeresítésével is. Voltaképpen mes­terségesen tartjuk fent a heti negyven órás mun­kaidőt. Akár azonnal le lehetne szállítani heti 25 órára. A kérdés csak az: kibírják-e az emberek? A csömör, az unalom, az önmagukkal-kezdeni­­nem-tudás nem hajszolná-e őket még szélsősé­gesebb magatartások felé? Még több lenne a csö­mör, a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás. Mind­ezek a pszichológiai problémák azonnal megszűn­nének, ha valamiféle világkrizis következtében a jólét ismét a minimumra csökkenne. Az embe­rek azonnal serényen dolgozni kezdenének, ki­gyógyulva a csömörből — boldoggá tenné őket, ha lehetőséget kapnának olyan munkaalkalomra, amely létfenntartásukat biztosítja. Évezredek óta ez volt az emberi sors és a társadalmi képlet. Ez azonban csak világkatasztrófa utján követke­zik be. Szerencsére azonban van más megoldás is. — Miben látja a másik megoldást? — A nevelésben, a tanításban. De egy alapve­tően megreformált oktatási rendszerben. A neve­lés lesz a jövő legfontosabb ipara. Számszerűen máris az. Ha az ember áttekinti az egész tudás­ipart, ahogyan azt Amerikában nevezik, akkor ez máris a világ egyik legnagyobb iparága, de ennél sokkal nagyobb lesz. A nevelésnek pedig az lesz a lényege, hogy az emberek a társadalom részének tekintsék önmagukat és belátsák, hogy nemcsak kapniok kell a társadalomtól, de adniok is kell a társadalomnak. Az ilyen nevelésnek természete­sen sokféle eleme van és talán racionálisan nem is megoldható, hiszen az ember nem racionális lény. De az első feltétel az, hogy mindenki jól megértse: mennyi szenvedésen ment át az embe­riség, amig eljutott a mai bőséghez. És ezt csö­mörrel befejezni — borzasztó szégyen lenne. — De ami a világ egyik felében már csömört (Folytatás a 15-ik oldalon) Halász Pétéi

Next

/
Thumbnails
Contents