Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-05-25 / 13. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 V asárnap. Római utam. — Úti naplóimból. — Rómában vagyok tehát végre! Szűk, komor külsejű utcákon, magas és nem valami feltűnő házak mellett haladunk, míg keresztül érvén a Tiber hidján, bontakozni kezdenek az örökváros — nagyszerűségei. Egyéni, történeti és ujabbkori vonásai. Ideges sietséggel hoztuk magunkat rendbe, hogy »utcaképes«-ek legyünk. A vendéglő kapujában már ostrom alá fogtak a római koldusok. És ez az ostrom tartott egész római ottlétünk alatt. Azt mondják, hogy a taliánban feltalálhatjuk a cigány, az örmény, meg a zsidó vért. Természetet. No hát, tessék fogalmat alkotni a római koldusokról. Róma utcái nem meglepők. Első benyomásunk róluk nem éppen kellemetes. A legtöbb utcája, épülete és környéke piszkos. No de a zaj, a lárma, már csakugyan leírhatatlan. Mintha a talián arra született volna, hogy kiabálva éljen. És ordítva szaladgáljon. A járdák egész hosszúságúkban valóságos vásárcsarnoki sorok — legtöbb utcában. Az olasz kofa kirakja egész vagyonát. Infámisan megvasalt, elpiszkolt rongyok a hús mellett. Gyümölcs, szalámi, zöldség, füge, narancs — elképzelhetetlen tarkaságban. A magas házak ablakaiból szárításra kiterített fehérnemüek lógnak. Itt mindenki kiabál. Elad. Alkuszik, kinál. Haragszik, nevet, kacag. Egy lépést nem tehetsz, hogy fel ne tartóztassanak. Majd keresztül szakítják dobhártyádat; kínálják a friss újságokat. — La Tribuna! — La Fanfula! — La Verita! — La Róma! Apró gyerkőcök ugranak melléd, mint a mókusok. Orrod elé bökik a »pakli« gyufát, ordítva hogy: — Un szoldi! — Due szoldi! A bérkocsisok ritka ügyességgel és leleményességgel melléd hajtanak, mintha vizen lebbennének oda. Böknek, mutogatnak ujjaikkal. Annyit jelent ez az ujjbökés római nyelven, hogy: — Mehet! Nincs lefoglalva. Körülvesznek aztán újra a kéregetők, akár a piaci legyek. És jaj, ha nem adsz nekik egy pár soldit. És ha adsz, nyomban ott terem a másik, a harmadik. Véletlenül az egyiknek a mi pénzünk krajcárjaiból adtam. Micsoda? Megnézte piszkos markában. Lepökte és utánam hajította. * Szabadulni is óhajt az idegen ebből a pokoli zajból. Keresztül törünk rajta valahogyan. Hiszen úgy vágyik, repül a mi lelkünk legeslegelső boldogságra — ámulatra — a szent Péter temploma felé ... Szűk utcánkból kijutva . . . egyszerre csak, mintha valami csudás világ buknék elénk, a világ legszebb teréhez jutunk. Most érzem, milyen gyenge, dadogó, erőtlen az én toliam. Hogy írjam le? Miképpen fordítsam ki lelkemnek benyomásos képeit. Most érzem, mily más a látás maga. És milyen a visszfény. A kép, amit a toll a látottakról rajzolni tud. Óriási, gömbölyű tér bontakozik előttem a maga csudás elhelyezésében. Ennek a térnek határait két oldalról gyönyörűen összekanyaruló, négysoros oszlopcsarnokok fogják fel. Előttem áll az építőművészet csodája, Szent Péter temploma, óriási kupolájával. — Mily fenséges látomány! sugtuk csak, szinte remegve, csöndes bámulattal. A térnek közepén nyúlik ég felé a nagy, hatalmas obeliszk. Egy kősugár. Krisztus születése előtt másfélezer esztendővel készült s a heliopoloszi (Naptemplomból) került e térre. Hogyan? Mennyi idő alatt? Ki tudná azt most már megmondani. Ez a 135 láb magasságú kőtömeg 9635 mázsát nyom. Negyven csigagép, 140 ló és 800 ember erejével állították fel. A nagy obeliszktől jobbra és balra egyenlő távolságra van két gyönyörű és hatalmas szökőkút. Magasra ugró vizsugaraik egy percig sem nyugszanak. Még egy lépés! És ott vagyunk a Szent Péter templomának kapuja előtt. Belépünk a templomok óriásába. Ha az emberi kéz a jó, a nagy, a hatalmas Istennek méltó házat tud építeni: akkor ez a templom az. Méltó az Isten mindenható és a természet nagy, végtelennek látszó templomát építő, rakató hatalmához. Bámulva ragasztja le az első pillanatok hatása alatt a gyönge ember szemeit. Elhal ajkán a szó. Elszorul a szive, mikor maga előtt látja azt a roppant méretű oszlopos, három hajót. Azokat a merészen ívelt boltozatokat. Kupolát, Csak porszemnek érezzük itt magunkat. Lábujhegyen lépegetünk beljebb-beljebb. Olyan csendesen, olyan némán, mintha a királyok királyának palotájában az ő megjelenésének pillanatára várnánk. Csak egy-egv sóhaj! Csak egy-egy felkiáltás száll fel félénken, hogy a másik pillanatban elvesz- szen a nagy, rengeteg űrben. Az én urambályám nem bir magával. Mellettem áll, mint egy sóbálvány. De nem bírja ki szava nélkül. Sóhajt-sóhajt, aztán kiszalad a száján: — Való igaz! Való csuda! Majd újra sóhajt. Aztán újra mozog az ajka : — Sári, Sári, ha látnád. Ugy-e híttalak! A feleségét idézi. Hívja. Nélküle a világ csudáját sem tudja bámulni. És odaérünk szent Péter sírjához. Mindnyájan, a zarándokok miudegyike, valláskülönbség nélkül leomlottunk a márványkövezetre. Imádkoztunk! * Én még ott maradtam a sírnál. Sokáig maradtam és elmélyedtem. Itt nyugszik hát szent Péter. A díszes sírboltban, örök-égő aranyos sirlámpák világánál. Az egyszerű halászembernek koporsója, ez a sir a nagy keresztéuy-világ középpontja. Van-e több ilyen sir a világon ? Sir, ahol annyian imádkoznak.
