Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-23 / 4. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

3

engednek be, hogy a gyermekek ébredező lelkét korán megmételyezzék.

Ilyenkor bizony a legjobb, a legszelídebb szülők is csalódnak. Iszonyúan csalódnak. Hiába küldik a gyermeket az iskolába. Az iskola már ilyenkor keveset vagy éppen semmit sem tehet. Sőt ott az iskolában is kárára vannak a más gyermekeinek. Megnehezítik a tanító munkáját. És kálváriára hurcolják az angyali türelmet is.

Oh, be sok szülő csak későn veszi észre, hogy a nagy örökség, az ő szelíd, tiszta lelkűk, az ő jó példájuk, az ő mocsoktalan életük veszedelemre, zátonyra jutott a gyermekek lelkében, vérében, elhatalmaskodott rossz szenvedélyeikben.

A nevelés tehát, a virrasztó szülei gond, a nagy vigyázat, a folytonos irányítás minden gyermekre nézve okvetlenül szükséges, ha még olyan tehetséges, józan gondolkozásu szülőktől is származnak.

Hát még a hol az örökség, a nagy örökség terhekkel van tele és fogyatkozásokkal ment át a

gyermekek leikébe, vérébe, tulajdonába.

Pedagógus.

Szeretet és gyűlölet.

Sokat lármáznak a világban arról, hogy Krisztust, a vallást, a hitet, a kereszténységet mily sokan gyűlölik, üldözik és bántalmazzák. És kevesebben, hogy Krisztust sose szerették annyian, mint ma. A hithez, a kereszténységhez soha nem fordulnak, menekülnek annyian és oly sokan, mint ma.

Édes jó barátom, nem tapasztaltad-e, hogy becsületes, tiszta lelkedet, példás életedet, jó családi fészkedet egyesek bántalmazzák. De csak azok. Az emberek józanabb, becsületesebb része tudja, hogy te ki vagy, ki lakik benned: és tisztességgel, szeretettel vesz körül.

És e kettőről, e háromról, egy kis elenyésző töredékről mégis azt szokták mondani:

— Az egész világ. A világ mondja. A világ Ítéli.

Ők maguk hívják magukat igy. Ők maguk tolják fel magukat világnak, világ Ítéletének, világ közvéleményének. »Mindenki«-nek.

Hát igy van ez a vallással. A hittel. A kereszténységgel. Krisztus Urunkkal is.

Voltak és lesznek ennek is, a vallásnak, a hitnek, a Megváltónak ellenségei. Megjövendőlta maga az Üdvözítő.

Ha azonban jól megfigyeljük az ilyen világot, az ilyen közvéleményt, az ilyen közitéletet, az ilyen egész világ Ítéletet! És látjuk, tapasztaljuk az emberiség óriási zömének lelke megnyilvánulását, hitét, személyes életét és halálát, akkor meg kell állapítani, hogy bizony van szeretet és gyűlölet. Vannak a hitnek, Krisztusnak ellenségei: de többen, jobban szeretik ma ót, mint valaha. M—r.

Amerikai vicc.

Az Északamerikai Egyesült-Államok egyik déli városában a négerek elhatározták, hogy bankot alapítanak. A tervet tett követte, a bank egy kis üzlethelyiségben csakugyan meg is nyílt. Sambó egyike volt az első betevőknek; tiz dollárját bízta rá az uj pénzintézetre. Néhány hónap múlva szüksége lett volna a pénzre, bement tehát a kis boltba és megállt a pénztáros előtt.

— Ki szeretném a pénzemet venni, — mondotta nagy alázatosan.

— A pénzedet? Hiszen neked, Sambó, semmiféle pénzed nincs a bankban.

— Nincs ? Már hogyne volna! Tiz dollárt helyeztem el a bankban s ezt az összeget még nem vettem föl.

— Kedves Barátom, — felelte a legnagyobb nyugalommal a pénztáros — azt a tiz dollárt a kamatok már rég fölemésztették.

| m m 3HE XT S X7“ IÉ T m m | Édes anyánk pászkája.

Irta: Bodnár Gáspár.

Útban voltam hazafelé. Az öreg, a galarnbősz, özvegyasszony-anyám háza felé. (Tudjátok-e mit te- szen az — az édes anyám házában ?)

Igyekeztem. Miér’, mert azért, hogy husvét vasárnapja következett. Már pedig husvétot ünnepelni és az anyám »szentelt«-jét nem látni, nem Ízlelni: több ám, mint Rómában járni — és pápát nem látni.

... A kupéban pedig hárman ültünk. Egy katonatiszt. Magas, délceg ember, akár a hérosz. Sürü fekete hajában talán éppen az idei tél hullat- gatta az első hópihéket. Aztán egy cvikkeres, modern ifjú, a kinek a feje a katonatiszt korában kopasz lesz. akár az ágyúgolyó. És jó magam. (Szükséges, hogy bemutatkozzam ?) A cvikkeres ur okkupálta a legkényelmesebb helyet, úgy gondolkodván, hogy ez az élet bankett, ahol »szemtelenséggel« kell a legjobb helyet »csinálni*.

A katonatiszttel bemutatkoztunk. A miniszterjelölt ur — akarom mondani a cvikkeres utitárs — is felállott. Nagy kényszeredve. És elhápogta, el- nyifogta érthetetlenül magas, országos nevét. (Jelezve, hogy nemsokára olvashatlan módon fogja a nevét is oda írni valami formula alá.)

— Az emberek már kijárnak a földekre — szólott a kupé ablakából szemlélődő tiszt. Lesik a természet vajúdását.

— Az uj termés zsendülését, szikbeszökését, szinbeborulását — folytattam, egészítettem ki a tiszt meglátásait.

— Szinte látszik a gazdákon — mondotta a tiszt — hogy tenyerükkel szeretnének segíteni a vajúdásokon. Meg-megmozgatják. El-elháritgatják a nehéz, durva göröngyöket — a vetésről.

— És hogy lehajlik ott az az embei, mondottam. Szinte hallani óhajtja a föld szivéník lüktetését. Mert a földnek is van szive... Még lelke is van.

A cvikkeres utitárs ezekre a szavakrí felemelte graciózus fejét a kezében levő füzetből. Miitha interpellálni akarna, hogy mit beszélek én a földnek leikéről, mikor ő, a szabadgondolkodó, mig azt sem hiszi, hogy az embernek lelke van.

— Ah, a magyar föld! A magyar föümives rajongása, szerelme a föld iránt! A magya- búza. A magyar kenyér... És — hát, hogy éppen husvét jő: a magyar asszony pászkája!

És mélyen sóhajtott a tiszt ur. Miitha blúza alól valami nagy, mélységes érzelem, emBk akarna kiszabadulni.

* * *

Szó-szó után esik. Közvetlen emberknél már ez igy van. Hiába... Én elárulom, hogy haa megyek, öreg asszony-anyám házába. Ahol a htvenkedő özvegyasszony . . . talán éppen most raka a pász- kához a kemence tűzét. Vagy talán már prosodik is a szentelni való kalács. És igy tovább . .

A cvikkeres utitárs szánó mosolyt páarol ránk.