Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-09-07 / 19. szám
8 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Beszélj, szólj asszony — biztatta a férfi átkarolva sugár derekát. Mi bánt. Én vagyok más ? — Nem . . . nem . . . tagadta kedves feje rázásával az asszony. — Hát akkor mi hát a baj . ..? Akarom tudni már egyszer, toppantott Csendes a férfinek erélyes- ségével. — Mások bántanak, szólott az asszony lecsilg- gesztett fővel. — Kik bántanak? Az asszony most olyan nyugodt, olyan édes, olyan fehér lett, mint a tej. — Látod Péter, nekem mindig azt súgják a fülembe, a lelkembe, hogy nem vagyok olyan, mint más asszony. — Azt én jól tudom. — Nem tudod Péter. Más asszonyt elviszi az ura a városba. Színházba, moziba, vásárra, boltokba... — Csak tovább édes angyalom, veti fel fejét Csendes, szinte kiderülten. — Más asszonynak ruhákat vesz az ura, városi köcét, bundát, még . . . — Kalapot is — ugy-e? — Még azt is. Más asszony házához úri vendégek járnak. Szolgabiró, jegyző, földesurak . . . — És kártyáznak, muzsikálnak . . . — Más asszonyok . . . más asszonyok . . . mondja a kis feleség most már szinte diadalmas, kiengesztelt arccal, hogy mindezt elmondhatta . . . — Hát csak ez a baj . . . ennyi a te bánatod forrása? Hát ez a más és mindig csak a mások? Hogy mások mit tesznek, mit cselekszenek, hogy öltöznek, mi más módon járják a bolondját . . . hát csaklez a mi bajunk, édes kis bogaram, elbolondi- tott búgó galambom. Az asszony most már igenlőt intett a fejével. De belerohant a férje kebelébe. Abba a becsületes, tiszta kebelbe. Átkarolta és össze vissza csókolta. Nem hízelgés volt ez. Nem ravaszkodás. Csak teljesítése annak, amire mások ... az asszonyok már régen ingerelték. — Milyen bohó vagy te Csendesné . . . — Lenne csak az én uram olyan módos. — Majd tudnám én táncoltatni. — Majd megtanítanám én arra, hogy élnek mások. Az otthonának élő, a gyermeke bölcsejénél daloló, boldog asszony csak hallgatta . . csak méregette ezeket a szóbeszédeket. A szive nagyon megtelt ... a lelke kissé megmozdult. Ábrándokat termelt. Ábrándjai, vágyai azonban benne maradtak. A kis fészekben. Mert a férfi józan és férfi volt. . . . Most kettecskén . . . mérlegelték, beszélték és nevettek rajta. És ugv találták . . . határozták, hogy csak az az igazi boldogság a földön, amit nem a mások, de a mi szivünk határol be. És ahogy határozták, ahogy mérlegelték: úgy is cselekszenek. Oh azok a mások! Mit tesznek, hogy élnek, mit művelnek — mások? Mindig csak mások? Be sokszor tépik, ölik meg a mimagunk boldogságát. Mások. A kopaszság. Angol tudós szerint a férfiak azért veszítik ej hajukat, mert az utcán igen gyakran veszik le kalapjukat a fejükről. A fej igy hirtelen hömérsékváltozásoknak van kitéve és ennek következtében a haj kihullik. Tisztek ritkábban kopaszodnak meg, mint a polgáremberek, mert köszönéskor nem emelik meg a kalapjukat. A munkások, kik rendesen nem veszik le kalapjaikat köszönéskor, nem szokták hajukat elveszíteni. A túlságosan magas gallér, mely megakadályozza a rendes vérkeringést, a fejbe hajtja a vért és sokat árt a hajgyőkereknek. Az angol tanár szerint tehát azok kopaszodnak meg, kik sokat köszöntgetnek az utcán és akik magas gallérokat hordanak. Nagyvilág*. Messina ismét veszedelemben. Ezerkilencszázkilenc január elsején szomorú újéve volt Itáliának, Szicíliát és Calabriát teljesen elpusztította a földrengés. Kétszázezer ember pusztult el az örökös tavasz szigetén és az arany napsütéses Galabriában. A narancsligetek helyét földszakadások jelezték, a tenger árja elmosta a citromfákat, évszázados templomok és paloták temették törmelék-sírjukba az embereket. Kétszázezer holttest feküdt a bedőlt falak, lehullott téglák, vasgerendák és tetők alatt, amelyek ép állapotban Messinát jelentették. Évezredes kultúra pusztult el. Szodománál és Gomor- ránál nyomorultabbul veszett oda Messina. Romhalmazzá vált az évezredes város, amelyikre már Homéros költészete sugárzott, amelyiknek görög lakossága tudós, müveit és jómódú volt, amikor a nagy rómaiak ősei még a Szabin-he- gyek között pásztorkodtak, amelyiknek lakosai a pun-háboru idején elsőnek nyújtottak segélyt Rómának Ivartágó ellen, megszűnt a város, ahol világtörténelmi útjában megpihent Pál apostol, ahol Roger gróf normannjai szállottak partra és ahol oroszlánszívű Rikárd szállott meg a Szentföldre vezető útja közben. Messina, a szicíliai városok legdicsősége- sebbike, a hősi Messina, ahogy az olaszok nevezték, amelyik túlélte az 1740-iki pestis katasztrófát, az 1783-iki földrengést, kiheverte, az 1848-iki bombázást és az 1849-iki földrengést, amelyiknek lakossága annyiszor dacolt a kérlelhetetlen emberekkel és az engesztelhetetlen sorssal, elpusztult. Az egész világ, az emberiség egyeteme összefogott akkor, hogy segítsen az életben maradottakon. A romok fölött találkozott mindenki, aki érezte az emberiség nagy szolidaritását és milliók gyűltek össze, hogy Messina újból felépülhessen. A világ minden részéből küldtek adományokat és bár a pénznek nagyrésze elkallódott, mielőtt a segélyre szorulók kezei közé kerülhetett volna, az összedőlt város helyén felépült az uj, a holtesteket, romokat eltakarították és a százezrek temetője felett uj élet sarjadt a fiatal Messinában. De úgy látszik meg vagyon Írva a sors könyvében, hogy arról a darab földről, ahol Messina épült, el kell tűnni az embernek és az életnek, ott csak temető, romhalmaz és és pusztulás lehet. Az embernek a szülőföldhöz való ragaszkodását, amely a megmenekült messinaiakkal ott építette fel a várost, ahol az elpusztult állott, ismét legyűrte a sors intéző hatalom. Messina, a fiatal, az életkedvvel teli Mes- ssina — ismét elpusztult. Irtózatos ciklon vonult el fölötte, amely romba döntötte majdnem az egész várost. A ciklonnak könnyű dolga volt: az uj Messina leginkább fából épült, gyönge házakból állott. Legutóbb a föld alól, most felülről szakadt a pusztul lás Messinára. Hiába — az emberek nem tudnak dacolni a természet erőivel, a napsütéses ősi szicíliai városra a pusztulás sora várt és a kegyetlen végzet beteljesedett az emberi akarat, energia és szívósság dacára is. A szerkesztő telefonja. Olvasóinknak! Itt vagyunk újra. Reméljük, lapunk szívesen látott barátja a most oly szomorú magyar tűzhelyeknek. Érezzük, hogy most még nagyobb kötelességek, munka vár az olyan újságra, mely a magyar népnek az igazat, a valóságot Írja meg. És tiltakozik az ellen, hogy csali az az újság él meg ma, a mely hazudik. A mely rémes szenzációk még rémesebb feltálaíásával izgatja olvasóit. Mert ime, ezt az újságírás jogosultságát már nyíltan hirdetik. Majd apránként rátérünk, kik és hol ? — Előfizető. Arról majd későbben nyilatkozom. Most még nincs ideje. — Bodrogközi tanító. Nincs ok arra, hogy ebben a kérdésben kerteljünk. Ha egyszer szükség van az adatra: kijelenthetem, hogy igenis e lap szerkesztője a pedagógia szakból polgári tanítóképzőkre is képesítve van. — Egy szülő. Itthon van már. Jelentkeznie kell. A régi gimnáziumban. Elkésett. Miniszteri engedéllyel talán. Proletár. Aki arra a cselekedetre elméletben és teknikai készültséggel oly tudással rendelkezik : az már nagyon közel jutott — a gyakorlathoz. — Visk. Levél megy vagy már ment is, mire e sorokat olvasod. — Vidéki. Nem kétértelmű az ő Írása. Mindig egyértelmű malackodás« ízléses ember undorral fordul el még a betűitől is.-Xerfí hogy disznóságait olvasná. MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRON.
