Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-06-29 / 18. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 Vasárnap. Aratási képek. Az utolsó aratás . . . Az elmúlt esztendőben ilyenkor! Milyen csapongó kedve is volt az öreg atyus- nak, már mint Búza András gazd’ uramnak. Mikéntha ünnepre készült volna. Mert hát aratás következett. Estenden, aratás kezdete előtt összegyűjtötte a falut. A munkásokat, a kik esztendők óta mindig neki arattak. Gyönyörű csillagos volt az est. Olyan, a milyen csak akkor lehetett, mikor a legelső csillagok kikönyököltek a magas ég ablakain. A hold is teljes pompájában ragyogott, mintha csak ő is ünnepelni akart volna. Atyus, már mint Búza András gazd’ uram olyan jókedvű volt, a minőben öreg korszakában még senki sem látta. Csaknem az asztal tetejére ugrott. Megforgatta a szomszéd és koma asszonyokat. De úgy megforgatta. Elhuzatta a maga szép nótáját. A mely nóta szólott emigyen... Cserebogár, sárga cserebogár... És át-megölelte volna az egész világot. Még azt is, a kinek kezet se’ szokott nyújtani. Azt az egyetlen egyet, a kire nem haragudott. De kezét nem vesztegette reá, a Prokupecz árendást. Aztán félre húzódott, mint az öreg madár. Öreg madár, melynek szárnyai ellankadtak, elfáradtak. És* nézte, nézte onnan busongó, múlandó élettel a fiú-1 talokat. A fiatalok közül pedig legkivált az ő egyet- ; len fiát... a hogyan táncol, röpül — élete párjával.! A fiatal párral, a kik éppen most aratás, előtt esküdtek holtomiglant... Nézte, nézte őket. S nézésében megrezzent a szeme. Könyben rezzent — úszott, mert ellágyult a lelke. A jó szive. A múlandóság érzése lágyította el. Azért peregtek a könnyek végig hosszú fehér szakálán. Azért volt olyan hófehér próféta díszben... Bubánatában is derűs fényességben. És gondolta, de még nem mondotta: — Egymás után megyünk. Ti pediglen jösztök... Az’én lelkem jól érzi, hogy indul'egy jobb hazába. Most jön] az utolsó aratás. A fiatal pár észreveszi az atyus tűnődését. Oda mennek hát hozzá. Kézen fogják, mint a gyermeket. Aztán bécézve kérdik, zaklatják: — Mi baj, mi bántja atyust. Hát miér’ nem vigad velünk. És ő mosolyog. Arca kiderül, mint a búcsúzó nap még egyszer. Utolszór. És mormogja, mondja. Olyan hangon beszél, mintha a hang már nagy, mérhetlen nagy távolságból hallatszanék földöngeni: — Meg kell nyugodni az embernek abba, hogy eljő az utolsó aratás. A kalász megérik ... a tűiért aggastyánnak is az a vége. Eljön az aratás. Az utolsó aratás. Mi a gyermek? Az én életem folytatása. Hát menjetek majd, folytassátok — az aratást. Az életet. ...És ment távozott csöndesen... nyugovóra. A fiatal pár csak nézte, nézte... Aztán átölelték egymást. Ölelközésükben már érzik egy uj élet isteni szikráját... Az öreg meg csöndes, múló otthonában kinyitja ablakát... A csillagos ég... onnan a földekről való csillagos ég hadd boruljon be még rajta. Hadd le- hellje be a hűvös esti szél az érett buzakalász, búzavirág illatát... Ki tudja aratás előtt lehelli e többé. ■n Az első aratás. Az öreg atyus nincs már! A múlt esztendőben ilyenkor! Még itt volt közöttünk. Mint tavaszkorra maradt darab fehér hó. A szép aggastyán. Az érett kalász a virágok közt. Szólott a muzsika. Húrjai úgy rezegtek, úgy búgtak: — Cserebogár, sárga cserebogár... — Jövőre már nektek lesz nyár. Ti arattok. Ti szeditek az érett kalászt. Nektek pereg a buza- szem. Nektek bug a cséplőgép. Cserebogár, sárga cserebogár. Nekem többé nem leszen nyár! így érezte sejtelemben az öreg atyus. És hogy bé- következett. Oh, ne nevessetek kién hiszek a sejtelmekben ! Egymás mellett állva... igy tűnődik a fiatal házaspár. A gyermekek. Az apák, anyák életének folytatásai. A kik felveszik a sarlót, az ekét, a melyek kihullanak az öregek kezéből. Az élet gondját húzogatják tovább... Ott állva egymás mellett a messze távolba, az ismeretlenbe, a végtelenségbe nézve, merengve. A hova, a merre az atyus lelke elszállott. Talán keresztül a földeken, melyeket úgy szeretett. Első szerelmével szeretett. Talán ott lebeg az ő szelleme most is az érett kalászok felett. íVlikor lágy szellő ringatja a kalásztengert. Szépen, csendesen... Ahogyan az ő lelke elszállott onnan tavaly szép csendesen. Vájjon mi fog- juk-e szeretni ezt a földet! Szerelmünk első szerelmével. Vájjon megtartjuk-e, miénknek, magyarnak? — Holnap lesz az első aratásunk, suttogta a férfi. És az asszony mellé állott. Gömbölyű szép karjával átfogta a férfi derekát... és lelkűk összeolvadva szállott... röpült a földekre. Ahol megérettek a kalászok. Ringanak, zsizsegnek, hajlanak szépen, csendesen. Ahol — holnap kezdődik az első aratás. A fiatalok első aratása. Bodnár Gáspár.
