Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-06-15 / 16. szám
8 MAGYAR FÖLDMIVELŐ rök kézre kerülése után, nyugati szomszédai ármánykodásai miatt erre már alig gondolhatott. Megelégedett tehát azzal, hogy saját országát védelmezze. És ez sikerült is neki. A török ugyanis már régebben elfoglalta Szerbiát; tetszése szerint tett fejedelmet Oláhországba; és most Boszniának királyát (aki a magyar király szövetségese volt) kezdte szorongatni; sőt hazánkba is becsapott és a Maros folyó mentén pusztított. Mátyás Oláhország fejedelmét hűségre szorította, aztán sietett Boszniába. De mire odaért, a törökök a bos- nyák királyt elfogták és kivégezték. Mátyás akkor a dolgon nem segíthetett. A következő évben már ismét ostromolta a török Jajczát. Mátyás dicsőséggel megvédte; de aztán ott hagyta a csatatért, mert akkor már a keresztény fejedelmeket a pápa ismét nagy keresztes hadjáratra buzdította és Mátyásnak szentelt zászlát küldött. A döntő ütközetet tehát arra az időre hagyta Mátyás, mikor a tervezett nagy hadjárat létrejön. — A török is nyugodt marad egy ideig. Ezalatt a szent korona kiadása érdekében folytatott alkudozások is befejezést nyertek. Frigyes belátta, hogy Mátyással nem tanácsos kötekedni; jópénzért kiadta a koronát. . . . Fényes követség hozta Budára a szent koronát Mátyást királylyá koronázták. Mátyás király most más háborút tervezett. Pod- jebrád ugyanis üldözte a katholikus alattvalókat, kik oltalomért a pápához fordultak. A pápa Mátyást arra ösztönözte, hogy csináljon rendet. Mátyás a kath. egyházért, de még talán azért is, hogy igy magának biztosítsa a cseh trónt, már-már elhatározta a háborút; de ekkor Erdélyben az uj adók miatt zendülés támadt. A király tehát Erdélybe sietett és a lázadókat megfékezte. Végre megkezdhette a cseh háborút. De mielőtt Podjebrádot legyőzhette volna, — ez meghalt. A csehek pedig a lengyel király fiát, Ulászlót választották királyokul. Az uj lengyel király igen elbizakodott és nemcsak hogy a cseheket segítette, hanem Mátyást még a magyar trónból is ki akarta szorítani. Voltak olyan magyar urak, akik Mátyás királyra haragudtak; ezekre számított a lengyel király és azt tervezte, hogy a kisebb fiát, Kázmért magyar királylyá teszi. Mátyás ezt megtudva gyorsan haza jött, a lengyeleket kiverte, az elégedetlen magyar urakat pedig lecsillapította. itthon elvégezvén dolgait, ismét felvette a harcot Csehország ellen. És erre neki nagy oka volt. Frigyes császár titokban szövetkezett Ulászlóval és a lengyel királylyal, hogy Mátyást tönkreteszik. Mintegy 60 ezer emberből álló sereget állítottak össze, hogy négy oldalról megtámadván hazánkat, uralmok alá hajtsák. Hanem hiszen jóval kezdtek ki! Mátyás tizenhatezer emberrel sietett Morvaországba. Mikor az ellenséges hadat közeledni látta, megállt és Boroszló mellett jól megerősítette táborát. Majd paraszt-ruhát öltött és kikémlelte az ellenség táborát. Látván, hogy 60 ezernyi főből álló ellenséggel nyílt csatába nem bocsátkozhatik ... ott maradt biztos védelmet nyújtó táborában. Azt is megtudta, hogy az ellenséges sereg igen szűkében van az élelemnek. A maga tábora közepén egy magaslaton vigadó helyet készíttetett, . . tisztjeit és a városból meghívott növendékeit odavezette és majdnem az éhhalállal küzdő ellenség szeme láttára naponkint nagy dinom-dánomot rendezett. A mulatság közben pedig vitéz huszárait az ellenség háta mögé küldte, akik az annak szállított gabonát és takarmányt lefoglalták. Az ostromló had nem bírta ki az éhséget, . . . azért a két ellenséges király akarva, nem akarva békét kötött. Hosszas megbeszélés után abban egyezlek meg, hogy Ulászló megtartja Csehországot, de Mátyás is viselje annak címét; a cseh korona mellék-tartományai pedig reászállanak. Csehország ezután nem szerezhette vissza régi hatalmát. Mátyás pedig hű alattvalókat nyert, kiknek a törökök ellen való harcban igen nagy hasznát vehette. A szerkesztő telefonja. A fél évfolyam végével tlszte- telettel kérjük előfizetőinket, hogy az előfizetést megújítani és az esetleges hátralékokat be- — küldeni szíveskedjenek. — Szatmár. Az megtörténhetik, jóslása igy beteljesedhetik, hogy válaszunk elmaradása és magasabb szempontból való önmérsékletünk ama sajtóval és képviseletével szemben dicsekvésre ad majd ott alkalmat. Hamis öröm, hamis dicsekvés az. Olyan, mint a tolnai sváb legényé, aki nagy örömmel jött haza a vásárról és azzal okolta meg vigságát, hogy nem is verték nyakon, pedig egész idő alatt a lacikonyha környékén járt. Az az »Álljunk meg egy szóra« cikk nem könnyelműség volt ám. Hanem egy kemény és általános közitéletnek hü visszhangja. Amely közvélemény megbotrán- kozott azon felfogáson, azon hangon, azon egész beállításon, mely annak a sajtónak fejedelmi elajándékozásáról és előkelő gesztusáról irt. Ez a közvélemény az újabb nyilatkozat után még erősebb és még általánosabb, ügy, hogy most már válaszra egyáltalán szükség sem volt abban a lapban. Mindenki tudja ugyanis, hogy nem mi sároztuk be azt az intézményt. Nem mi voltunk könnyelműek, sőt vakmerők, nyereségvágyók, nem mi téptük le a babért. Hanem ellenkezőleg nekünk kellett pirulni, mikor az az intézet nevünkkel visszaélt; szerzőjogbitorlást követett el; nekünk kellett szégyelni magunkat, mikor a szegény ember visszahozta a szerzőhöz azt az ő egyedüli olvasmányát, a kalendáriumot és azokkal a lesújtó szavakkal, hogy ha már az urak is igy tesznek, hát akkor kiben bízzunk? Ez volt könnyelműség és vakmerő bizakodás aboan, hogy mi kötve vagyunk; mi éppen az intézet érdekében igazunkat nem kereshetjük a nyilvánosság előtt. És nem mutathatunk reá az igazságszolgáltatás ítéletével, hogy ki a könnyelmű1? Mi kegyelmet gyakoroltunk: és viszonzásul hálátlanságot kaptunk. Mint ön jósolja, még dicsekvésre való alkalmat adunk. Hát mi nekünk, 30 éves közpályánkon soha se volt okunk megbánni se könnyelmű Írásunkat, se felszólalásainkat, se elszólásainkat. Senki vakmerőén szemünkre nem vetheti, hogy annyi időt szenteltünk, igenis borravaló nélkül a közügyekre, mint amennyi annak a cikknek megírására kell. Hanem, ha volt mit elvállalnunk, utána néztünk és ha valami nem sikerült, be- vallottuk. Bevallottuk gyarlóságunkat, hibáinkat, mulasztásainkat, még bűneinket is. Mert mindig olyannak igyekeztünk lenni külső megnyilatkozásainkban is, mint bent, a lélekben. Az őszinteség, s szókimondás és a magamvalósága szegény, de egészséges kenyerét ettük mindig és minden körülmények közt. — Nos, még többet is mondhatunk, ha kell. MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁKON.
