Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-03 / 9. szám
MAGYAR FÖLDMIVELO 7 H a OLVASÓ KÖB.. B 9 gfefal ESSfll ctí Asszony, a kinek párja nincs . . . Eredeti népregény. — Irta : Bodnár Gáspár. — (1) I. — Hallottad komám-asszony ? — Hallottam, felelt reá hirtelen a koma-asszony. Pedig egyáltalán nem hallotta a kérdésben forgó hirt. De azért világért rá nem mondta volna, hogy nem hallotta. Miér’, mer’ azér’, hogy a koma asszony, becsületes neve szerint való Postás Fáni, szentül hitte . . . nincs és nem száll olyan hir a világon, a mit ő ne hallott volna először és ne tudott volna leges-legjobban. Akarom mondani, leghitelesebben. Azért csapta rá tüstént, furcsán-kurtán, hogy hallottam. Ezt az egy fölröpült hirt azonban bizony pedig, hogy nem hallotta. Nem hallhatta, mert bizonyosabb volt benne, hogy ez a bizonyos hir meg nem történhetik, mint abban, hogy nekie, már mint Postás Páninak egyszer — valamikor talán el is kell költöznie ebből az árnyék világból. Hiszen ő dolgozott legjobban, hogy ez az eset meg ne essék, valahogyan meg ne történjék. És mégis megtörténik. Ugy-e jó magad is kiváncsi vagy reá olvasó, mi a kő eset hát az, a miről Postás Fáni, a nagy vidék mozgó postája, sőt sürgönye, talán még telefonja sem hallott. Egy árva szót sem hallott. Hát az történt, hogy az öreg parasztnak, a jómódú, tízszeresen biróviselt Kender Péternek házában virul egy gyönyörűségesen kifejlett rózsa. A szép . . . Tinike. És ezt a gyönyörűséges, szépen kifeslett rózsát már bimbó korában körülzsongták ... a falu, sőt egész vidék legényei. A legények elei. És ez a tüneményes szép fakadó bimbó . . . némán, hidegen maradt egész addig, mig teljesen kifeslett, kifejlett rózsává nem virult. És ekkor megszólalt, ekkor felmelegedett és ekkor bátran ki is mondotta, hogy vagy a Kökény Jóskáé lesz. Vagy senkié. Elhervad a családnak fáján. Mint a rózsabokornak egyetlen nyíló rózsája ... a melyet soha senki se szakaszt le. Hanem ott hervad el a maga fáján, a maga törzsén . . . Az öreg biróviselt apa, már mint Tinikének szülője — első percekben maga is megdöbbent erre a kinyilvánításra Mert hát az anya már rég ott fekszik a temetőben ... Az anya nélkül felnevelt leány sorsa bizony sokszor olyan, mint a virág, melyet szél tör, szél sodor. Hát nincs, a ki irányítson, nincs a ki a leány szivébe jól belepillantson. Aztán? Más baj is volt itt. Kökény Jóska szép fiú, derék legény, szemre való ember, nem is szegény .. de .. . de. Oh ez a de! A milyen kis szócska, olyan erős a borsa. Az ember életében ez a de, meg az a ha valóságos zür-zavart, boszorkányságot szokott csinálni. Mintha csak azért születtek volna a szavak közé, hogy minduntalan ott alkalmatlankodjanak az életnek, meg az embernek boszantására. Nincsenek olyan kerékkötők a világon, mint ők. Ez a de, meg az a ha. Hej, be máskép is forogna a világ sorsa! így tűnődött magában napról-napra az öreg Kender Péter, sokszorosan viselt jómódú biró ember. És már úgy megszokta, hogy hát . . . azzal végezte minden tűnődését, minden sóhajtását. — Ez is renben vón’! — Ez sem vón’ baj! — Még az sem akadály .. • — De ... de ... Ha az nem lenne. Denikve — az a de, az a ha! Mi a manó hatalma van hát ennek a két kölyök szónak? Nyissuk ki hát az értelmét. Kökény Jóska nagy kártyás. Szenvedelme. Az ördög bibliájának a rabja. Annyira tudja ezt már a faluban is, meg a nagy vidéken is minden halandó, hogy nem is hijják máskép, mint Ördögbibliás. — Az a’ Ördögbibliás ? Sőt — érthető mi okból — már a városból a faluba visszaszakadt fehér nép körében afféle úri módon is titulálták. — Kártyaspiller! Hát bizony, ha ez valóban igy van — és nem tagadható, hogy van valami a dologban, hát csudál- kozhatunk-e, ha Kender Péter gazda, biróviselt, jó módú ember gondolatainak és belenyugvásának keréke elé akadt minduntalan az a borsot törő de. Meg a másik, hogy ha. — Ha kártyás nem lenne. — De kártyás ám! Persze, hogy ennek a de és ha kerékkötőnek segítségére volt, kezére adott a falu szája is. A falu mozgó postája. Postás Fáni. A ki sok jányos házhoz be-bejár. A ki ismeri az anyák és jányok szivének titkos, epedő rejtelmeit. A ki tudja a módját, mint kell valakinek az útjait tövisekkel behinteni. Alaposan meg is dolgozta az Ördög Bibliásnak a becsületét, meg a hírnevét. Eveken keresztül. A bimbó fesléstől — egész a rózsanyilásig. Nem csak az apánál, de a leányánál is, már mint Tinikénél . . . betette Ördög Bibliásnak az ajtaját. Az apát gondba-búba hozta. A leányt, már mint Tinikét néma hallgatásba merítette. Mert Postás Fáni Ördög Bibliásnak a nyomába járt. Akár az árnyék. Az a legény nem léphetett ki a házból, sőt talán levegőt sem szíhatott, hogy arról Postás Fáninak tudomása ne légyen. — Most itt forgatta a bibliát. — Az éjszaka nyert. — Most vesztett. — Már a végét járja. — Nemsokára elzüllik. És igy tovább .. . . . . Pedig az az Ördög Bibliás legén}7, már mint Kökény Jóska . . . bizony hogy nem volt már olyan, mint egykor, hát nem is régen, mikor a katonaságból . .. egyetlen maradt fia az özvegy anyának — esztendő leforgása után haza jött. Akkor bizony és azután is gyilkolta a kártya rettenetes szenvedelme. Most azonban már öklelődik vele. Birkózik. De még hogy birkózik. Sőt, csudálkozva tapasztalják egykori társai, hogy szalad tőle, akár az ördög a tömjéntől. Hogy hébe-korba, ha kezébe
