Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-23 / 25. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 Bl VASARNAF. 3 ■ Egymással és — egymás nélkül... Irta: Bodnár Gáspár. II. • Gyuri bácsi, a legény . . . nem tréfált. Az az, hogy ő maga szívesen tréfált volna, de — a tréfáját komolyra, végzetesre váltotta — a szomszéd falu egyik jómódú gazdája. Réges-régen vágyódik a Gyuri legény szolgálatára. Titokban csalogatta-hitegette is. Kövérebb bérrel. Szaporább résszel. Meg . . . amolyan feles földekkel. A szolga-legény azonban erős volt. Hűséges is. És tartós. Nem vehették le a lábáról. Se az. emberséges gondolatából ki nem forgatták . . . Hanem hát most már elmúlt minden. Mostan már igazán oka van reá. Utójára is más portán is meg kell az életet — próbálni. A válás, a szakadás megérlelődött lelkében. Mert hát ő még egy marasztó szóra se’ érdemes. Egy mosolygásra se’ szolgált reá. E’ már aztán nem járja. Aztán meg! Úgy látja ő, hogy még az asszony nép is más. Nem olyan, mint régen. Az a kis leány is, mintha görbén nézne rá. Büszkébb lenne. A száját bigyeszgeti rája. A szemét sem úgy tartja. A beszéde is, olyan — uras. Hát ha már a liliom is más ebben a kertben, minek maradjon ő itt. Megyén ő. Van neki hová mennie. Két karja bírja, munkája ereszti. Bizony, hogy megyen ő. Ezen közben a szomszéd faluból is érkezik biztatás. Sziszegés-suttogás. — No ugy-e, hogy nem nagyon tartják, marasztalják ? — Alig várják, hogy megoldja a — kötelet. — Ha akarnák, ha tartanák, ígérnék is a bért. Csak a Gyurka-legény öregedett bele abba a fizetésbe, a mi már az öreg apánk idejében is — kevés volt. Nem is kellett több! Hogy hát ő bele öregedett a kicsi bérbe. A mi már az öreg-apánk idejében is — kevés volt. Kicsi volt. Mert ma csak a bér. A fizetés. A többi semmi. Amolyan körösi szentelt viz. Jó bánás, jó eledel, jó otthon, családiasság, testvériség, megbecsülés. A’ semmi. Vagy amolyan körösi viz. Mikor pedig a Gyuri legény vette észre, hogy a gazda többet dolgozik, mint máskor. Jobban utána néz mindennek, mint még tegnap! No akkor elszakadtanak az utolsó szálak is. Most már a legérthetőbben értheti, hogy számára megfőzték — a coki-kását . . . ... És eljön a nap. Csakugyan eljön. A mit senki emberfia nem hitt. Talán még az uj gazda, a szomszédbeli se’. A ki csalta. A ki hitta. A ki kendermagon való tartást Ígért. Csak szabaduljon a kalitkából. A hol ugrál. . . ugrál, de nem magason. Eityil, fityil, de nem hangosan. Még az uj gazda se’ hitte. Pedig most az egyszer hihette. A Gyurka-legény lökött még egyszer, utoljára a Darunak, a Bimbónak. Megabrakolta a Csillagot, meg a Bátort. Megetette a vihogó — malacokat. Aztán . . . Isten veled ifjúságom tanyája! Örökre. De minden bizonnyal örökre. Isten veled — szénáskert. Meg .. . minden. De minden. Csak egy ne volna! Csak egyetlen egyen ne kellene túl esni. Csak a háziaktól ne kellene — búcsúzni. Ez nehéz. Ez kegyetlenül kegyetlen. Százszor megindult a gazda lakásába. Százszor visszahőkölt. Gyereknek érezte magát. Szégyellős kis pújának. A ki irul-pirul. A ki hebeg, mikor beszélni kellene. Mikor oda kellene bökni: — Nem becsültetek meg! — Nem tudjátok, ki voltam én nektek! — Majd visszahívtok még engem. A fejében, a gondolatában mindezek a szavak kigömbölyödtek. Élesre fenődtek. Hanem mikor. Mikor indulni kellett volna. Mikor kiejteni próbálta. Meges hebegett. Elakadt. Néma lön. — Hát mi ez ? Mi a menydörgős menykő ütött én belém ? Férfi vagyok vagy lágy, siró púja. Gyámoltalan hülye ? Mi-e ? — Csak az a liliom ne hajlana, hajlongana előttem. Csak annak a fehér, ártatlan arcnak bogár szemét ne látnám. Csak meg ne szólalna az a kis, okos száj. Csak ne mondaná: Isten áldja meg Gyuri bácsi! Mer’ akkor. Akkor-akkor . . . Tüle félek. Tüle remegek .. . Itt nagy, mélységes csend következett a Gyuri gondolatának országában. De milyen csend ... És ebben a félelmetes mélységes csendben, mintha csak összerázkódott volna. És e pillanatban, az utolsó estnek csöndes pillanatában, mintha uj gazdájának hangját hallotta volna... — Hát mi tart? Az a leány! Az a leány neveti agglegénységedet. Pojáclinak, vén bolondnak tart. Hát nem látod, hogy játszik veled. Kanosaiul néz reád. Mióta! Szól hozzád egyetlen szót? És maraszt ? És mosolyg reád, hogy maradj. Még a lakodalmába se’ hi be — az asztalhoz. Ott fogsz szolgálni, mint a rabszolga. Te, a ki ringattad. Te, a ki karjaidon hordoztad. Te, a ki a tüzbe mentél volna érte. Hát érdemli ezt a nagy érzést, áz a büszke liliom ? — Nem érdemli — ugrott fel Gyuri legény. És mikor kitekintett az ablakra, csak akkor vette észre, hogy már . . . hajnalodik. Egész éjszaka fenn volt. Virrasztóit, a nélkül, hogy tudta volna . . . ébren van. És a Nap meg kibontakozott. Mint kibontakozott az ő lelke érzéseinek bilincseiből. Már fröstökre hajlott az idő, mikor Gyuri szép — legénvesen kiöltözve, pedert baj szai, tiszta, szép fekete ruhájában ... ott állott a gazdájának portája előtt. Mintha belökte volna valami. Valaki, a kit ő nem látott. Nem ismert. Csak érezte, hogy valaki. Lök rajta egyet . . . aztán kettőt . . . aztán hármat. És ő ott találja magát a nagy csendességben. A gazda szobájában. Előtte azoknak, akiktől búcsúznia kell — örökre. Oh ez a bucsuzás! A szótlan, a néma bucsuzás. Rettenetesebb minden más bucsuzásnál ... Az a csendes, az a beszéd nélkül való bucsuzás.
