Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-02 / 22. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ feneketlen kőszénbányák pokoli sötétségéből... nem éreztem hiányt. Volt pénz is. — Mit ért? Mi becse volt. A lelkemet nem tudta megnyugtatni, lecsendesiteni. Megfizetni. — Mer’ jött a vasárnap. Mikor azt hittem, no most megpihenek. Elül a lelkem. Micsoda ? Most kezdett csak zakatolni. Háborogni. Yiharzani. Akár a tenger, mikor ide hajított, ügy tépett valami! ügy rongyolta lelkemet, testemet. Azt ki se lehet mondani. És mikor meg akartam szorítani, mikor leakartam láncolni... akkor kitépte magát a keblemből. És vitt... és ragadott mint vitte ösztöne azt a madarat, melyről éppen most olvastam. — Mi ez? kérdeztem elejénte. Hát nem mese? Vén asszonyok beszéde? Hát valóság? Hát csakugyan van hazafájás? Honvágy? — Van bizony. Bizonnyal van! Rettenetesen van! Nincs az a testi fájdalom, nincs az a lelki gyötrelem, a mi vele felérne... Mintha minden pillanatban harang zúgna vagy sírna a lélekből: — Haza, — vissza! Mintha a föld dübörögné untalan, szüntelen: — Haza, — vissza! — Akár derült volt az ég és mosolygott felem; akár felhőket kergetett a szél vagy villámlások járták-cikázták keresztül-kasul az eget; mindnek, de mindegyiknek egy és ugyanaz volt a beszéde, az intése, a kérése, az unszolása: — Haza, — vissza ! — És ha csak a vágyódás, a hazafájás gyötört volna! De belém, lelkembe kapott a halál rettenetes» gondolata. Hogy soha többé vissza nem mehetek! Hogy itt — a vég! Az idegenben. A rémes idegenben. Hogy soha senki sem fogja tudni, hol — merre porladozom? Hol a sírom? Senki egy virágszálat nem tesz hantomra. Soha, soha... sohasem! Oh, ez a gondolat — már maga a halál. A siralomház. Az utolsó éjszaka! — De az éjszaka megcsalt. Reggel lett újra. És a halál gondolata újra kezdődött. És én dolgoztam két ember helyett. Csakhogy már utravalót szerezhessek. Mint az a madár, a melyik megérzi végét, összeszedi még egyszer inait, szárnyait, hogy útra kelhessen és odaérhessen mégegyszer fészkéhez, a hol született, kikeltés szárnyaira kapott: úgy tettem én is. Az ösztönöm kergetett, segített. — Már a hajón ültem. A lelkem még akkor is zakatolt. A tenger azt mormolta: — Haza, — vissza! — A hullámok is kötekedtek velem. És azt huhogták, ordították: — Siess! Vissza — haza! — Percről percre kisért, gyötört a rémes gondolat, hogy itt-ott kell elvesznem. A tengerben. Szinte hallottam a hullámok énekét. Temetésem énekét: — Késő — késő! — Teremtő Istenem, mikor aztán partra jutottam ! Mintha siralomházból léptem volna ki. Remegtem. Reszkettem. Olyan voltam, akár térítőre fektethettek ... — És itt vagyok. Itthon vagyok. Újra enyém a kis bogárhátu ház. Újra szívom a honi levegőt. Újra járom a határt. És otthon érzem magam az Isten házában. Barázdás szomszédja vagyok a szomszédomnak. S mikor igy virágos tavasszal kimegyek a földekre... az a föld mintha szive volna, lelke lenne: úgy nekem beszél. Akár első, a legelső szerelmem suttogna, a fák lombjai közt dalolna, a patakban nekem csevegne, az árnyékban nekem hányná szememre: — Mér’ nem volt neked elég az én szivem ? ’Iszen én hű vagyok hozzád. Én sose’ csaltalak meg tégedet! — És én mintha újra visszaifjodnék. Vagy úgy érezném, hogy erős tölgy vagyok. Karcsú sudárral. Sürü fekete hajlombokkal. Vas izmokkal. És nem tudom elhinni, hogy — ni csak te, ’iszen megöregedtél ! . . . Szólott az öreg ember. És e pillanatban kibontakozik a Nap fellegtakarójából. Aranysugarakat szór hamvas hajára, mint az ormokon maradt tavaszi hóra. Kor, idő, múlandóság kisiklott tudásából. Életének lepergett viszontagságai eltűnnek arca vonásaiból. Szemének bágyadt fénye szinte kigyul. Tekintetéből az ifjúság gyermeteg öröme mosolyog. Ősz hajzata egyszerre, mint az oroszlány sörénye hull homlokára. Fejének hava üde ragyogással tünteti fel arcát. Nem marad meg e percben más az ő lelkében, mint az élet érzete és vágyódása, mely a csendes, szép öregségre — a szív édes békéjére lehellette. ... A fiatalabbak meg csak nézik — nézik. És bámulják, mint pattan ennek az embernek öregsége fiatalságának virágává, újra — a föld, az élet szere- tetének csudás, delejes hevében. Az életnek egész pompájában. A drágaság katonai megállapításban. A hivatalos lap közli a honvédelmi miniszter körrendeletét a vármegyei és városi törvényhatóságokhoz, amelyben megállapítja, hogy mennyit fizet a katonai kincstár a közös hadsereg és honvédség legénységének átvonulása alkalmával a szállásadók által kiszolgáltatandó étkezésért az 1912. esztendőben. Ez az összeg természetesen nem egyforma. Az ország legdrágább városa Pozsony, ahol 86 f-t fizetnek a katonáért. Utána Kassa jön 74 f-rel, majd Budapest 71 és Fiume 70 f-rel. Ezután következik Kolozsvár 69, Temesvár és Zágráb 66 s Nagyszeben 61 f-rel. A Dunáninneni kerületben 62, a Dunántúliban 65, a Tiszáninneniben 57, a Tiszántúliban 60, a Királyhágóntuli kerületben 63 f-t fizet a kincstár a katonákért. Ez az ellátási ár a marhahús árának, még pedig a leveshusnak ára szerint váltakozik. A honvédelmi miniszter ezért felhívja a törvény- hatóságokat, hogy az 1912. évi szeptemberig divó marhahusárakból kimutatást szerkesszenek s azt terjesszék be. A vidéki kerületek között pedig drágaság dolgában Erdély első helyen áll. A jó fekvés. Miska kocsist a gazdája részegen találta a sárba heverve. — Ejnye Miska, olyan vagy, mint egy disznó! nem szégyenled magadat 1 — Dejszen tens uram, igya le csak magát egyszer, aztán heverjen ebben a puha sárban, majd meglátja, hogy olyan jó fekvés esik itt, hogy soha sem kivánkozik a pő- höjös ágyba.
