Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-26 / 21. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 fák remegnek. Lombok hajlonganak. Surran a vetés, reszket a fű. Virág hajlong, madár bújik. És hallgat minden elhaló énekével. Megremeg a mező, mintha szive fájna. Elsötétül a Nap és fekete köpenyt vesz magára a Föld. Egy pár perc és a fekete köpenyre csap hideg szárnya. Először egy-két kopogás, zuhanás . . . egy-egy kisebb fehér golyó hull a szakadó-- eső nyomán. Aztán, mintha millió és millió fehér ágyú golyó röpülne a földre, melyet fehér pikkelyes réteggel von be. Kasza, sarló, buzogány nem csá- polhatná jobban a földet, a földön mindazt, a mit útjába ér. A háztetőkön pattannak-ugrálnak a jéggolyók. Az ablakok csörömpölve hullanak szét. — Isten a gazda! — Isten ítélet! — Vége mindennek! A gazda úgy érzi, mintha a halál járna kaszájával a földön, hogy mindent levágjon, összevágjon, a mi útjába esik. Még a gondolat, az érzés is jegesen csúszik végig hátukon . . . — Vége mindennek! — Isten az arató! * Piros pünkösd napja virrad. Réges-régen volt ilyen kövér, ilyen duzzadó, a határ. Szinte nem birt már magával. Majd szét csattant. Tegnap reggel még élet, virulás, ifjúság ragyogott mindenütt. Ma szomorúan, ütötten, kopaszon mered elénk a mező. — Istenem, nagy a te hatalmad! — Mit vétettünk! — Hogy igy megbüntettél? — Hej — hej mi is lesz velünk ? A barázdák nyomán nagy busán járnak-ballag- nak a gazdák. És sóhajtoznak. És keseregnek. . . . Otthon meg András bácsi, az öreg emigyen beszél a leányzónak: — Isten a legjobb gazda. Ő szereti cselédjeit, mint gyermekeit. De az ő gyermekei elhibázgatnak, eltévelyegnek. Vissza kell őket fordítani. Hát visszafordítja. Egy kicsit meglegyengeti. De földig nem veri. Csak legyengeti, ügy tesz az Isten is, mint a jó szülő cselekszik gyermekeivel. Ha nem bir velük? Megveri. De mikor veri, fáj . . . nagyon fáj az neki. Jobban, mint a gyermekének. De meg kell vernie. Meg kell legyintenie. Hogy visszatérjen. Hogy észbe kapjon. És az a gyermek vissza is tér. Észbe is kap. És ha igy teszen, hát ember lesz belőle. A gazda ember is kapjon már eszébe. Térjen vissza az Istenhez. És lássa be végtére . . . hogy hát mégis csak ő az első és legjobb gazda. * ... A királyi Nap meg kibontogatja szárnyait. És végig terjeszti áldó sugarait a bus Földön. És a föld újra pompájában, szépségében, duzzadásában ragyog. Az emberek meg csendesülnek. Komor tekintetükre a bizalom fénye derül ... A rémület nagyobb, mint szülője. A rémület nagyit. Dermedtsége ragadós. — Jut is, marad is, mondja-mondogatja az öreg András bá’. Tudja azt a jó Isten, hogy kell osztani, nem csak elvonni. Már csak mindig a’ mondó vagyok . .. Isten a legjobb gazda. Bodnár Gáspár. Virágok a hullám- Néhány nap előtt megrázó gyászünnep folyt le a Carmania Síron ... gőzhajó födélzetén, a mikor a hajó arra a helyre ért, a hol a Titanic etsülyedt. Az utasok közöttt volt J. L. Loring asszony, a kinek férje szintén a tengerbe veszett. A hajóra azért ült, hogy meglássa a helyet, a hol férje halálba szállott. Magával hozott egy koszorút és sok-sok virágot. A mikor a katasztrófa helyére értek, a hajó megállóit és az özvegy asszony a hullám-sirba dobta a koszorút, a sok virágot emlékezetül az elköltözöttre ... Azután ájultan összeesett. A hajó 500 utasa mind résztvett e szomorú ünnepen, valamennyien meghajtott fővel állottak, a férfiak kalap- levéve, az asszonyok sírva. Loringné rövid ideig volt asz- szony, Wieniawsky hírneves hegedűművész leánya. A színhelyen most is jéghegyek úszkáltak, az éjszaka hideg, fagyos volt, mint akkor... Minden a nagy katasztrófára emlékeztetett és annak szörnyű hatása megelevenedetten rohanta meg a sziveket, mikor a zokogó özvegy lehaji- totta a koszorút, a sok-sok virágot a mély sírra. A városok gyüléseztek a fő és székvárosban a múlt hetek napjain. Megbeszélték bajaikat, kifeszitették reménységük szárnyait — a jövendőre. És... védekeztek a fő és székvárosnak mindent elnyelő, magához kaparintó éhsége ellen. Sőt határozottan kinyitották ollójukat, hogy az elbódult, az adós Budapest körmeit egy kicsit levágdossák. k Hát jól teszik. Jól tették. Csak aztán abból a sok szógubóból amolyan huszonnégy órai lepkék ne röpdössenek ki, melyek reggel születnek és este — elenyésznek. Van okuk reá, hogy végre a városok helátas- sák az országgal, melyszerint a vidék, a városok ütő erén át minden vér, erő, táplálék, szellem az ország szivébe tódul. És ez a szív gyenge és erőtlen arra, hogy visszalökje, hajtsa azt az erőt megtisztulva, megfrissülve — a tagokba. Sőt ellenkezőleg, csak megromlott, csak elernyedt, csak mérges anyagokat hajt vissza a tagokba, mely anyag megfertőzi még az egészséges vidéki levegőt is. Hanem hát, ami hiba van, a mi bibe van, a mi sérelem van a vidéki városok és Budapest közt való viszonyban, az a hiba, az a hidegség, az az önzés fennáll ám a vidéki városok és falvak közt is. Nagyon gyenge, nagyon halovánv szó esett ott a városok jövő képeinek kirajzolásánál — a falvakról. Nagyon önző módon vetették figyelmüket a város tisztelt vezetői a köröttük élő és vívódó községekre. Pedig hát beláthatnák, hogy azok a községek, azok a vidékek meg az ő számukra való bolondul jó fejős tehenek. Amelyek nélkül bizony ők maguk elsorvadnának. Ezzel a jó fejős tehénnel mit sem gondolnak. Sőt azt a táplálékot, gondosságot is elvonják tőle, a mi éppen az ő érdekükben nyilvánvaló. De se baj! El kell jönni nem sokára az időnek, mikor a vidéki városok is felébrednek és észbe kapnak arra nézve is, hol van az ő kifogy- hatlan arany bányájuk? Ahonnan táplálkoznak — nem éppen megvetendő. O— Valami hülye már megint elrakta a tollszáramat Nem látta, Weisz“? — De igen, kérem, ott van a füle mögött.
