Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-19 / 20. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELÖ gáson, a józan ész csapásain halad. És ha a magyar szót, a magyar választ nem akarnák hamarosan megérteni, akkor kurtán furán hallanák a nép jelszavát is: — Ki ám a faluból! Akit három koporsó vár. Megrendítő tárgyalás Rég volt olyan izgalmas, megrázó tárgyalás a budapesti törvényszéken, mint a napokban. A vádtanács Bruck Emil pénzbeszedőt akarta felelősségre vonni, aki 1911 tavaszától ez év márciusáig néhány száz koronát elsikkasztott. A vádlott március 2-ikától fogva van, s ezalatt családja a leg- kétségbeejtőbb nyomorba került. Még kenyérre is alig jutott Bruck négytagú famíliájának. Három kis apró gyermeke volt a szerencsétlen embernek, akik a sok nélkülözéstől megbetegedtek. Egy héttel ezelőtt kanyarót kapott a három apróság s a kór két nap alatt végzett velük. Mindhárman meghaltak. A kétségbeesett Bruckné közölte a csapást a károsuttal, akit annyira meghatott a tragédia,, hogy visszavonta a panaszt. A tárgyaláson a vádlott bevezetése után felállt a károsult ügyvédje s rövid beszédben visszavonta a vádat. Mikor Bruck meghallotta, hogy három kis gyermeke halála mentette meg a börtönből, felsikoltott s eszméletlenül esett össze. Az elnök intézkedésére a fegyőr s a szolga kivitte az elalélt embert a folyósóra, ahol nagynehezen eszméletre téritették. Mire annyira magához tért, hogy a bíróság elé vezethették, a törvényszék már elintézte az ügyet: megszüntették ellene az eljárást s azonnal szabadlábra helyezték. A törvényszékről egyenesen a temetőbe ment a boldogtalan, ahol három egyszerű kis fakoporsó várta. .. A nép földéhes? Ki tagadja ezt? Ki tagadja, hogy a magyar népnek ősi szerelme, szinte szenvedelme — a föld szeretete. Hogy bizony a magyarnak bibije — ácsingózik a föld után, akinek nincs. És szerezni akar, a kinek már van. Hát ezzel tisztában volnánk. Most aztán régóta azzal is tisztában vagyunk, hogy a magyar embernek ezt a szenvedelmét . . . ugyancsak kihasználták, kizsákmányolták az élelmesek. Mint a szerelmes ember szerelmét a rossz lelkek. Mint az éhes embernek az éhségét — a pókemberek, uzsorások. Mert azok a parcellázások például, melyeken, tehát a szegény ember éhségén ezrek és ezrek meggazdagodtak, és száz meg száz bankok meghizlalódni próbálkoztak, rettenetes képét adja azon üzelmeknek, mikkel a szegény nép földéhségét kergették, űzték. De nem jól mondjuk. Nem a szegény emberét, hanem inkább azokét, a kiknek van, illetve volt már valamicskéje. Egy-egy kis birtoka. Ezekre fájt a foguk. És mert jól tudják, hogy aki éhes és a ki ezen közben beleharapott már kedvenc ételébe — azt a legkönnyebben lehet a parcellázásba belehajtani. Hát bele is hajtották. Ezek közül aztán sokan elbuktak. Elvesztették azt a föl- decskét is, amivel eddig rendelkeztek. Mert képtelen terhekbe hajtották őket. Mert éhségüket hamis utón, hamis számítással akarták kielégíteni. Természetes, hogy végre a vakmerőség magukat a parcellázókat is megverte. A saját zsírjukban, fészkökben verte meg. A hihetetlen bank bukások ma már hű képét adják a parcellázások üzelmeinek. Ezek a bukások nagy tandijat jelentenek a szegény népre. De szinte ordítják és vasvillára szúrják a parcellázási törvény szükséges, sürgős voltát is. Addig is jól teszi a Magyar Gazdaszövetség, hogy hogy őrszemet állít a nép számára a kebelében alkalmas bizottsággal. Ennek a bizottságnak munkája körébe tartozik, hogy figyelemmel kisérje a parcellázókat. És a népet fölvilágosítsa. p Tessék ? A Kolduló gyermek: Kérnék egy kis alamizsnát, nagyságos uram ! Ur: Miért koldulsz édes fiam? K. gyermek: Éhes vagyok uram és az apám azt mondta, hogy a föld alól is kerítsek pálinkára valót. Az angol bíróság most vallatja a megmenekült matrózokat, a kik a szerencsétlenség éjszakáján az árboctetején, a kosárban az őrködést végezték. Az egyik matróz vallomása rendkívül érdekes. A kihallgatást párbeszédben adjuk közre. A hiró kérdez, a matróz válaszol. Kérdés: A katasztrófát megelőzőleg mikor foglalta el helyét az árbockosárban és mit észlelt benne? Válasz: Pont tiz órakor mentem fel az árbockosárba. Az a matróz, akit felváltottam, figyelmeztetett. hogy jól vigyázzak a jéghegyekre. Világos, csillagos volt az éjszaka, de tizenegy óra tájban könnyű köd takarta el az eget, meg a szemhatárt. Nagyon hideg volt az idő. Kérdés: Hidegebb volt, mint az előző nap ? Válasz: Sokkal. Olyan hideg volt, hogy bár ruhát húztam magamra, dideregtem. Tizenegy óra negyven perckor pillantottuk meg — én meg társam a jéghegyet. A társam a figyelmeztető csengővel megadta a hármas jelzést, én meg letelefonoztam a parancsnoki hidra, hogy: »Jéghegy van előttünk«. »Köszönöm« — vol a válasz. Nyomban változtattuk is a hajó irányát; éreztem a kormánykészülék működését. Úgy is tetszett akkor, hogy elkerüljük a jéghegyet. Nyomban ezután megtörtént az összeütközés. — Jól hallottam, a mint jégdarabok pattantak a fedélzetre. Kérdés: Milyen volt a jéghegy? Válasz: Körülbelül hatvan lábnyi magasan emelkedett ki a vízből. Eleinte csak valami hatalmas fekete tömeget láttam, a mely a felső részén fehér volt. Az összeütközés után a jéghegyet közvetlenül a hajó oldala mellett láttam. Néhány percig még az árbockosárban időztem s éjfél táján lementem a fedélzetre. Már akkor jöttek elében ruhásbatyujokkal a fűtők és magukból kikelve kiáltozták, hogy a szeneskamrákban viz van. A matróz ezután elbeszélte, hogyan segített a csónakok vizrebocsátása körül s végül hogyan menekült meg maga is a 13-as számú csónakon, a melyben kívüle mindössze csak két matróz volt még. — Csakhamar ezután a »Titanic« orrával előrefelé elmerült a tengerben. A „Titanic“ elsülyedt hajó árbocán. c
