Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-28 / 17. szám
XV. évfolyam. Szatmár, 1912 április 28 17-ik szám. Hullámsirba veszett, temetkezett sok száz ember élete a nagy óceánon. Millió és milliónyi értéket nyelt el a tenger. Két világrészt döbbentett meg a nagy, a megrázó esemény. A nagy hajó-katasztrófa. A világ csudája volt ez a vas-szörny. Ez a kolosszális óriás. Emberi ész, tudomány, teknika, leleményesség dolgozott rajta, hogy legyen. Acélpáncélokkal, csavarokkal vértezték fel, hogy erősebb legyen az erősnél, a tenger, a vad hullámok erejénél. A jéghegyek rohanó lökéseinél. É csudás volt! És erős, hatalmas, emberileg legyőzhetlen volt. Diadallal indították utj ára. És a vasszörny mint valami nagy, hosszú utca úszott ég és föld között. És még sem volt elég erős. — Még sem volt legyőzhetlen. Mert hiába, van valami csudásabb az emberi észnél és találékonyságnál. Van valami erősebb a vasnál, az acélnál, melyet az ember erejébe, szolgálatába hajt. Van valami más számítás is, a mit a tudós a papiroson végez. Van bizony! A természet az ember szolgálatára van. Sokat tehet vele. De nem mindent. Oh nem mindent! Az ember büszkeségében azt hiszi és hirdeti, hogy végtelen az esze, hogy végtelen a szabadsága. Hogy kiszámithatlan a vigyázata. Mindenben, mindenütt. Az ember hosszú ezredéven át küzdött, kovácsolt, tanult, csalódott, bízott és ebizakodott, mig kidüllesztett mellel hirdette, hogy meghódított mindent. A földet, a tengert, a levegőt. És ime néhány óra, néhány perc... és újra csalódnia kell. Újra felzokog. Újra felsír. Élőről kezdi. De talán azért még sem látja be, hogy az ő, az ember, a hóditó császárok, a titkot nem ismerő tudomány, a nemzetek, a hadsereg, a szuronyok, a páncélosok hajók... itt a földön minden, de minden, a mi az ember kezében, hatalmában van és szolgálatába görbéd — nem a leghatalmasabb. Nem végtelen, nem legyőzhetlen. Nem mentes — a végtől. A múlandóságtól. A megsemmisüléstől. A végzetességtől. ...Világhírű nagy hatalmas császár koporsója felett kellett beszédet mondani egy hires bíborosnak. És ő kezébe véve pásztor botját... oda mutat a koporsóra: — Hatalmas volt! De azért csak egy... egy a hatalmas... az Isteni A világ lelke, megdöbbent... megütődött lelke ott borong, ott kesereg a nagy, világjáró, hatalmas páncélhajó hullámsirján koporsóján... Ki lesz a ki a gyászpredikációt megtartsa felette? A zugó, a mormoló tenger. A melynek hullámsirjába temetkezett annyi ember és millió. A zugó, a mormoló tenger visszahangozza, gyászbeszédnél érthetőbben mormolja. — Egy, csak egy a hatalmas — az Isten! Mester.
