Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-04-14 / 15. szám

8

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

dühbe gurult, hogy Vilmos kénytelen volt alapos és biztató magyarázatokat adni. Hogy ez a veszteség csak ideiglenes. Látszólagos. Bolodnak, parasztnak jár ugyanis a szerencse. Tőke-befektetés ez. Százas kamatot, sőt a tőkét is visszahozza. A parasztnak pénze van. A paraszt hiú. Nem lógja engedni büszkesége, hogy abban hagyja. Az a veszteség kikezdi még a birtokát is. Azon túlra is rákényszeríti. Hát csak türelem. A nyolc nap biztosítva van. Kérges annak a parasztnak a keze. De ha egyszer parolát ad: az a stemplinél is erősebb. A pénzhez nem szabad nyúlnia. El kell rejtenie. Hát elmondottam ... aztán légy türelemmel. És hallgass .. . Tette nyo- matéknak a beszédére Vilmos ur, ezeket a titokzatos kártya — politikai szavakat.

Az asszony hallgatott is. Ámde a hallgató asz- szony veszedelmesebb, mint a trécselő trocsoló. Hallgatott — mondok — de lelkében valóságos örvény kezdett zajlani. Fulánk meredt a szivébe és szúrta . . . kegyetlen rémekkel és kételyekkel.

— Az a paraszt sem más mint az ő ura. Minden kártyás-ember egyforma. Az a paraszt is haza ment. És örömmámorában kicsapta a temértelen bankót az asszony előtt — az asztalra. Nézz asszony és láss. Mit nyertem. Mit akarsz, hogy vegyek. Nesze — vegyél te. Dehogy is rejtette el azt a pénzt. Dehogy is. Majd • bolond őkelme. Mit ma becsület. Kinek van ma becsülete. Az urnák? Nincs. Hát ’iszen az én emberem ur lenne vagy mi? Hol a becsülete? A parasztnak? A parasztnak is kinyílt ^ szeme. Mit neki a becsület. Ki vonhatja felelősségre. Csak a törvény, a szuronyok. Más semmi. Eh, megyek, rohanok. Benyalós leszek. Beszagulok. Kipuhatolom, látszik-e az asszonyon — a nyereség. Mert az meglátszik. Az ember, főleg az asszony egész más, ha az ura nyer. Mintha kicserélték volna. Engem is kicseréltek. Mert a vesztesség is kicseréli az asszonyt. Megyek és puhatolok.

Szót sem szólt az asszony. Miért, mert az ő ura is javában horkolt. Akár a fődsüketnek beszélt. Szót sem szólt tehát, hanem vette a reggeli pongyola- köpenyegét és iramodott a közeli faluba. Alig negyedórányira fekvő faluba. A gazda falujába.

... Ott van tehát már a gazda házában. Ott szagol. A benyalósok szaglásával. Már kémlel. Már vizsgálja az asszony arcát. Lelkét. Lelkének közepét. Trécsel. Omlik a szó belőle, mint zsákból a köles.

De azért vigyáz. Mint a patkány. Mint a róka. ... De még hogy vigyáz,

— Látom, jó módban vannak. Nem ismerik a nincstelenséget . ..

— Hát szegényesen, de megelégedetten, szólott az asszonyka, a ki meglepetésében még nem is kérdezi, hogy miért lenne voltakép ez a korai látogatás . . .

— Persze, persze .. . könnyű ott, a hol a szerencse lakást vesz.

— A jó Isten, mondja az asszony nagy nyo- matékkal. Mi szeretjük a jó Istent, azért segít.

— Isten . . . Isten . . . mosolyog a hirdetésen szerzett feleség. Az Isten ott van csak, a hol a szerencse. A szerencsét a jámbor, elmaradt emberek Istennek hívják. A mai kor embere azonban már jól tudja, hogy mi az Isten.

És kezével, kezének két ujjával, amelyekkel a pénzt szokta a kalmár számlálni . . . mutatta, jelezte, hogy mi az Isten . . ,

Tini asszony szinte megborzadt. Jégcsapok siklottak végig a hátán. Szinte megfagyott, úgy érezte, hogy milyen borzasztó, milyen szörny a nő, a kinek nincs Istene.

Csak most jött reá, hogy megkérdezze:

— Mivel lehetek nagyságának szolgálatára ...

— Tojást akarok venni, nagymennyiségben... szólott kaján, rókaravasz képpel. A közeli városból jöttem. Hát nem ösmer. Pedig engem sokan ismernek. Talán mindenki ismer. És olyan ördögi módon kacagott . . . Úgy felkacagolt, hogy Tini asszonynak szinte a fogai vacogtak.

— Nincs eladni valónk, mondotta lassan, de nyomatékkai Tini asszony.

— Persze, pénzre nincs szükségük. Van elég. Hoz a szerencse.

Tini asszony elképedt. Még ideje sincs azonban megkapni, felfogni a kiejtett szót, mikor a városi dáma fordítva egyet a beszéd fonalán kérdezi:

— A gazda itthon van?

— Itthon .. .

— Az éjszaka is itthon volt?

Tini asszony kissé elpirult, de azonnal visszakapta lélekjelenetét és csak úgy kitérőleg válaszol:

— Most itthon van. De fáradt és pihen.

A démonos asszony felvetette fátyolos fejét és a férfiasitott hölgyek bátorságával vetette oda a szegény, egyszerű falusi asszonynak:

— Reméllem, férje becsületes ember. . S tudni fogja, mi a kötelessége.

Tini asszony azonnal rámondotta:

— Az én uramat úgy ismerem, mint becsületes embert. És úgy is, mint a ki a kötelességét jól ismeri.

— Azért mondom, szólt a városi asszony ... és végig nézve Tini asszonyon — eltávozott.

A bölcs inas.

Ur : János ma vendégeink érkeznek a termet fíitsd be ! Szolga : Hány személyre ?

/ÉÜI A SZERKESZTŐSÉG

'w '^jß------TELEFONJA. Wß ''W

»J

ótékonysági gyár.« Nincs mit örülni és nem is kell önzetlenség számba venni ama lapnak kongatását. Annak a lapnak még több bűne van a lelketlen és embertelen hajszákban, miket üzletért végez sokszor ártatlan emberek ellen. És a piszkos irodalom terjesztésében is. Tolvaj ne kiáltson tolvajt tolvajtársának. Cikkét nem közölhetjük. — Vigyázó. Igen nekünk is tudomásunk van arról a vi- géckedésekről, miket mostanában a nép közt ,az Osztálysorsjáték érdekekében végeznek. Szólani fogunk róla. Csak egy kis türelem. — Tag. Azt a tagdijat fizesse ki, mert be- vehetik per utján, ügy látjuk a kilépést illetőleg nincs igaza. — Választó. Okvetlenül be kell jelenteni. 2. A főszolgabíró. — Blunkás. Cs. Cs. Mosolyogjon reá. De jó izüen. A lusták mindig rosszul érzik magukat, ha arról beszélnek és Írnak, hogy vannak dolgozó emberek is. Még haragusznak is. Ez már igy van. 2. A kis újságok sokszor jobban megmondják az igazat, naint az üzlet nagyujsá- gok. És biztosabban a^szeg Tejévé ütmek.

MÓBVál JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁKON.