Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-03-05 / 9. szám

2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ és értéssel — és ne magoltassák be velünk leckekép, hogy: mi a haza? Mi a nemzet? Mi a nemzeti társadalom az emberiség nagy, hatalmas társadalmában? Van-e joga, köte­lessége, hivatása és volt-e minden nemzet­nek? Lehetséges e, hogy minden nemzet bele­olvadjon a nagy, feneketlen világpolgárság tengerébe. És igy tovább amint azt mi ve­letek fogjuk kimondatni szives olvasóim. Az atyafi védekezik. Egy jóképű atyafi beállít a bíróhoz. Leveszi a sipká­ját, azután egy hangos »Adjék Isten«-nel kezet nyújt a bí­rónak. — Hát begyüttem, hogy azt a bizonyos sort elcsináljuk. A biró beszólitja a panaszost, akinek a feje ugyan­csak be van kendőkbe bugyolálva. — Kend hagyta helybe ezt az embert ? A vádlott egyet ránt a vállán. — Hát én, én. Összekülönbőztünk ozf a koma feje nagyon lágy volt. — Hát beismeri tettét ? — Ha muszáj, há, igen. — Tud valamit előadni a védelmére ? — Hiszen tudni tudnék, de hát . . . izé, sokan va­gyunk . . . vagy mi. — No, csak kivele bátran. Az atyafi meg szétnyitja elöl a nagy szűrt és egy kosarat húz elő. — Tiszteli az anyjuk, egynéhány tojást küldött . . . Bfl HITÉLET. SB Három orvosság. A szegényes viskóban és a hatalmas, fényes, gazdag palotában egy hő óhajtás röppen fel, egy­aránt dobban meg a szív, epekedik a bolgoság után. Ez az egyetlen szó: boldogság, képes levinni az embert a föld mélyébe s felemelni a csillagok honába. Megmérhetetlen távolságokat repül az emberi képzelet, csakhogy egy ponton megpihenve, elérje amiért szive, lelke oly sóvárogva eped. Aminek már csak a hire hallatára is édes érzést érez zsibon- gani ereiben: a boldogságot. Ezen emberi előretörtetés szüleménye fájdalom, igen sok esetben a boldogtalanság. Úgy van. Mert némely emberek téves utón keresik s vélik a legjobban kecsegtető reményt a boldogságot feltalálni. Azt hiszik, hogy a boldogság csakis a gazdagságban, jóhirnévben, holmi csillogó pompában és a sok pénzben található fel. Hej, pedig csalódnak, de nagyon. Merő ábránd az ily hiszékenység, melyre ha reá fú a természetes megpróbáltatás szele, megren­dül és semmivé lészen. Eloszlik a reménynek utolsó sugára is és a kétségbeesett gyönge porszem, az ember, tanácstalanul, csalódottan áll ég és föld között. Ilyen hiszékeny, csengő aranyakban levő bol­dogságot józanul gondolkodó, főleg vallásos ember el nem hihet, tehát nem is terjeszthet. És nem is hisz, nem is terjeszt soha sem. Azok pedig, kik ma is hisznek holmi kártya­vető cigányasszony hazug meséjében, bizonnyal meginganak vallásos hitükben. Elhisznek a kártya­vető cigányasszonynak minden szavát a jövendő boldogságukat előre tudni kívánók. A fiatal leányok. De nem ritkán az asszonyok is. (Az unalmas téli na­pokban sok háznál ráérnek az eféle mesterkedésekre is.) Kiknek aztán úgy hazudik a cigányasszony, amit akar. Mintha könyvből olvasná. Azaz másképen is. Ahogy megfizetnek érte. És hallgatják nagy figyelem­mel, áhítattal & sok boldogságot hazudó mesét. Nem ritkán előre kikötik a jósnővel, hogy nekik sok boldogságot jövendöljön, olvasson a kártyából, mert ellenkező esetben nem adják neki azt a szép kendőt, ruhát vagy nagy darab szalonát stb. No már az ilyen dolog nem méltó a magyar nép józan felfogásához, gondolkozásához. Főleg nem méltó ma, mikor már a babonák kora elmúlt. Mikor a nép jólétéért, boldogitásaért számos buzgó férfiú munkálkodik s tekintélyes részt követel népmentés munkájából. Mikor a nép értelmének fejlesztésére olcsó s valóban a nép számára szerkesztett lapok terjesztik a hasznos ismereteket, a világosságot. Isten a jövendő titkát igen bölcsen elzárta előttünk. A helytelen utakon bolyongók rendesen a boldogság ellenkezőjére a boldogtalanságra találnak. S ebben, mint egy tükörben, meglátják a boldogság szelíd fényű képét mosolyogni feléjük. Ez a keserű csalódás. Méz helyett méreg. S a boldogság, melyért epekedve sóhajtoztak, most — száműzve tőlük, messze élteti tápláló melegével az Istenben rendü­letlenül bizó embereket. Még nem késő. Ha csalódtunk, boldogtalanok vagyunk, ne csüggedjünk. Van még életünk fáján feslő bimbó, melyből a boldogság virága kinyilhatik. Hármas orvosság van fájó sebünkre. Higyjünk Isten­ben. Reméljünk 0 benne. Szeressünk mindeneket, még ellenségeinket is. S igy amiért mindnyájan epedünk : a boldogságot nem járjuk hiába ; elérkezik. Úgy legyen! Két ország katonája. A berlini lapok meg­emlékeznek egy Maus Max nevű nancy-i fiatalemberről, akit az a tény tesz nevezetessé, hogy katonakötelezettsége egy­aránt köti a német és a francia hadsereghez. A két országot szolgáló katona apai és anyai részről német származású, de Párisban született és szülei ott elfeledték az anyakönyvi hivatalban bejelenteni, hogy gyermekük hová való illető­ségű, hogy milyen állampolgár. Ennek a mulasztásnak aztán a már ecsetelt érdekes, de nagyon kellemeseknek nem mondható következményei lettek. A fiú, mikor elérte a kötelező katonai szolgálat ide­jét, az egyik francia sorozási bizottságnál meg kellett jelen­nie. A sorozási bizottság a katonai szolgálatra egyelőre alkalmatlannak nyilvánította őt. Hamarosan rá beidézést kapott a német ujoncállitási osztálytól is. Most már bevált és beosztották a Saarbrückenben állomásozó nyolcadik rajnai gyalog ezredhez. Ahogy letelt a katonai szolgálat határideje és viszatért Nanicba, parancsot kapott, hogy haladéktalanul jelentkezzék a francia sorozóbizottságnál, ahol ezúttal bevették, még pedig póttartalékosnak. Ebben a minőségben részt is vett egy négyhetes hadgyakorlaton a touloni hatvankilences gyalogezreddel. Utóbb a német hadseregben is kellett hadgyakorlatoznia. A derék ember igy kénytelen örökösen ide-oda ván­dorolni a két hadsereg között és igen szeretné tudni, hogy hát tulajdonképpen német vagy francia alattvaló-e ?

Next

/
Thumbnails
Contents