Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-10-08 / 40. szám

MAGYAR FÖLDMIVELO

7

A. KANDALLÓNÁL.

Itthon — otthon.

— Eredeti regény. —

Irta:

Bodnár Gáspár.

VII.

— Mindenütt jó, de tegjobb otthon.

Ezzel a sóhajtással, ezzel a kifejezett vágyó- dássel ébredt fel a következő reggel — Náncsi mama.

Asszony-leánya már az éjszaka folyásában vette észre, hogy mamájának a szivére valami nehéz, fojtó levegő szakadt. Nem aludt. Hánykolódott. Úgy szólván — ébren álmodott.

Ő is vele, anyjával virrasztóit. Nem szólt egy szót sem. Valamint édes anyja is néma maradt. De tudta, hogy ma már nehéz, terhes napra ébrednek.

Már a reggelinél kezdődött — a vihar. Az előjelek mutatkoztak. Náncsi mama bement a konyhába és felforgatott ott mindent és mindenkit.

— Nem igy tanítottalak én téged.

— De édes mamám, ha az uram igy szereli.

— Már megint — az urad. Már megint a jégszekrény. Már megint — az a tiránis.

És reggelizés közben nem csak a fellegek érkeztek meg. Esőcseppek is huldogáltak.

— Mégis csak szörnyűség, hogy az az ember igy megváltozott. Valaki biztatja. Valaki megfogta. Valaki elcsavarta a fejét.

— Oh mama, ’iszeu apám oly tisztalelkü, olyan jó, olyan gyöngéd és tökéletes férfi . . .

— Éppen ez. Éppenséggel ez. Hogy apád egy pillanatra se’ volt olyan jégdarab, mint a te urad. A ki még az ebéd után nem csak hogy meg nem csókolja a feleségét, de még kezet se’ csókol az asz- szonyának.

— Az én uram, mamám a külsőségekre nem ad semmit.

— Külsőség ? A külsőség mutatja a belsőséget. A hol nincs külsőség . . . jele, hogy — nincs belsőség. Érted?

— Oh mama, az én uram csupa szív.

— Szív ? Kőbálvány.

— Lélek, tele szép, értékes tartalommal. Azt én tudom. Azt én érzem. Arra én vagyok büszke.

— No majd leereszted te még a büszke fejedet. Leereszted.

És úgy történt, hogy Náncsi mama eresztette le fejét még azon nap.

Iszonyúan elfogta a hazafájás. A honvágy.

Mert ne higyjük ám, hogy csak annak a szivét kapja meg a hazafájás érzése, a ki az óceánon túl ... a rettenetes, nagy, elképzelhetlen idegenbe vándorol. Itthon is megterem ez a fájó érzés. A ki boldog otthonát elhagyja ... ha még gyermekénél nyugodt, szerető otthonra talál . . . még akkor is érzi, hogy szivét vonja, huzza valami. Valami vágy, valami óhaj, valami kifejezhetlen nyugtalanság. Amely annak a szívnek mindig azt súgja: Jobb itthon, mint otthon.

Náncsi mamának hiányzott a — konyhája. Hiába kereste a búbos tyúkját. A malacokra is sokat gondolt. Rendesen kapnak-e enni. És ezer és ezer apró szálak ringatják gondolatát a nap minden órájában... Haza . . . haza . .. haza.

Bemegy itt is a konyhába. Valahogy — más konyha ez. Pedig hát ő tanította leányát a főzésre. Ő vezette be a háztartásba. Mégis máskép megy itt minden. Valahogy meg egyénesült az ő tanítása. Valahogy máskép önállósult.

Azzal a gondolattal ment be ma a konyhába, hogy reperáló munkát végez. Visszacsavar mindent as ő módszerére.

Micsoda reperálás, micsoda csavarás volt ez? Mint mikor héja csap a szárnyasok közé : úgy rebbent ott fel abban a konyhában'mindenki. A tekintetükből látszott, hogy inkább elfutnak a . . . tűzhely mellől.

Ilus kénytelen-kelletlen kivette a kormányzó kanalat édes anyja kezéből és olyan gyöngéden, olyan kedvesen kérte-kérlelte:

— Mamuskám lelkem, aranyom, tessék csak pihenni. Én elvégzek mindent . . . ’Iszen nem dolgozni jött ide mama, hanem pihenni.

Náncsi mama haragos szemeket meresztett leányára.

— Értelek. Már le is olyan jégszekrény vagy, mint az urad. Büszke. Akaratos. Csökönyös. A fejedbe vetted, hogy a világ legjobb szakácsnéja vagy.

— Anyám tanítványa, csevegte vissza édesen Ilus. Anyám iskolájából. Nem hiába’, hogy anyám tudott főzni a vármegye kedvére, mikor a megye majálisa volt.

Talált. Ilus nagyon pompásan eltalálta a hangot. Éppen azt a hurt ütötte meg, a mely legszebben, legbüszkébben rezeg az ő édes mamájának a lelkében. A vármegye leghíresebb gazdasszonya.

Náncsi mama megölelte leányát. Össze-vissza csókolta ... és mint szelíd galamb vonult ki a konyhából .. .

És a megszelídült galamb leült a pamlag szegletébe. Elővett egy könyvet. Olvasta. Meg letette. És turbékolt lágyan, bánatosan, mint a párját vesztett gerlice.

Egyszer csak felugrik. Az ablakhoz rohan. És látva-látja, hogy a kocsiból a fiskális, a veje-ura ... meg, meg ... az ő rossz, makacs, elcsavart fejű férje ugrik ki. De milyen elevenen. Még elevenebben és vidámabban, mint a — fiskális. A fiatal fiskális.

Tette magát, minlha nem látta volna meg az érkezőket. Azok sem sejtették, hogy meg vigyázták.

A vőm-uram lép be. Komolyan, mintha védőbeszéd elmondására készülne.

— Apa még sem érkezett meg? kérdezta nagy ravaszsággal.

— Nem!

— Még írni se’irt? kötekedett még infámisabb szurkálással.

— Nem! válaszolt Náncsi mama. És egy arcizma sem mozdult meg.

— Szörnyűség! Ez már mégis sok!

Az ám, de az öreg atyus nem bírta tovább a pitvarban. Bedugta deres fejét az ajtón. És úgy szólott a szobába...

— Én kijelentem, hogy nem az asszonyért jöttem. A jányomat akarom látni.