Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-07-02 / 26. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP. SH m HO EE3 Tiérettetek . . . — A Magyar Földmivelő eredeti elbeszélése. — Kovács Pál gyári munkás régen készülődik, hogy az Alföldön élő földmivelő öccsét meglátogatja. Ügy történt, hogy a gyár éppen aratás idején szünetelt. Mivel hogy átalakítják. Fogta tehát magát és régi szándékát amúgy rövidesen dűlőre akarta vinni. — Meg kell látogatnom azt a fiút. Évek óta nem láttam. Már ez mégse járja. — De iszen, nagy munka idő van, vetette ellen az asszony. Aratnak azok most, nem lesz ideje veled foglalatoskodni. — Se baj. Majd segítek neki. Kimegyek én is velük. És aratok. Az asszony elmosolyodott. És hallgatott. Hogy annál többet gondoljon. Oh ő is gazdának a leánya. Ismeri a ringó kalásztengert. Meg a tarlót. Ismeri jól az izzó, szinte őrjítő kánikulát. Hát nem csuda, ha elmosolyodott. Abban a mosolygásban meg benne volt a gondolata: — Nem fogsz te jó ember — aratni. Szokni kell ahhó, akár a gyárhoz, ahol a fütő van. A hol tüzelnek, izzik a parázs. Az ember is felkapja, megérti a mosolyt. És kötekedik az asszonnyal. — Talán azt hiszed, megijedek a tarlótól? — De meg ám ! — No majd elválik. Ugy-e Pista? Pista meg már szép ifjú. Alig, hogy megszűnt gyereknek lenni. És alig virultak életének első májusi virágai. — Elmegyek én is apámmal tanúnak, szólt a fiú. És szép, nagy értelmes szemeiben vágyódás lobogott. — Erzsikét akarod látni, ugy-e fiú, kötekedett az apa. Bizony gyerek voltál, mikor utólszor láttad. No jól van. Velem jösz fiú. Öröm nap volt az, mikor útra keltek. És öröm, igazi tiszta öröm gyűlt ki abban a földmives házban is, ahova a vendégek megérkeztek. Erzsiké szép liliomszállá fejlődött. Olyan volt csakugyan, mint egy virágszál. Üde, piros, eleven. És mosolygott is, mint a feslett bimbó mosolyos, mikor harmatos reggelre az első napsugarak kibontják. * * * — No bátyám, hát csakugyan komolyan beszélsz? Ki akarsz jönni, az aratókkal, szólott egy este a földmives gazda. — De ki ám, öcsém... — De még én is, dühesztette mellét a fiú. — Még te is? Apádat is féltem. Hát még téged. — Mit? Engem féltesz? Engem, a ki reggeltől estig a tűz mellett, a füstölgő folyadékok izzó melegénél dolgozom. — Téged, bátyó. Oh, az aratónak más a munkája. Más a tűz. És más a nap. A tűz melegít. A forró nap verejtéket ver. Hát gyere, jöjjetek, majd elválik, meddig bírjátok. És kora reggel, mikor még az első hajnalpir csak éppen kukucskált a földre — eliudultak. Ment a fiú, ment Erzsiké is. Arca szinte ragyogott a boldogságtól. Oh, be’ is szerette a földet. A mezőt. Az ébredő napot. És be is jól állott kezében a sarló. Be’ is birta-türte az izzó, a hevítő, az égető napsugarat. Hozzá fognak... Reggel, mig hűvös volt, ment a dolog, mint a parancsolat. A gyári munkás szinte dacosan emelgette fejét. A fiú rá-ránézett Erzsikére, mintha mondani akarta volna: — Ugy-e. legény vagyok a gáton. — Majd... majd elválik Pista. És elvált. A nap mindig hevesebben és hevesebben tűzött a tarlóra. Szinte perzselt. Mikor már-már közeledett a delelőhöz... elviselhetlenül égetett. A Pista fiú már ott guggol — egy ponyvás sátor hüsében. Az apja még erőlteti a dolgot. De már nem beszél. Egy szót sem szól. Csak törölgeti omló verejtékét. Öccse nézi... nézi. Egyszer csak veszi észre, hogy bátyja sápad. Majd tűz gyűl ki arcán melyet lángpirosság öntött el. — Most már elég. Nem engedem tovább, szólott az öccs. Napszurást kapsz. Beteg leszel. Ágyba dönt ez a munka. De a gyári munkás csak szabadkozott... csak tiltakozott... Egy kis idő és szédülni kezdett. A tarló forgott vele. Szemei karikákat hánytak. ügy elgyengült, hogy két embernek kellett a ponyvás sátorhoz vezetni. ... Erzsiké még mindig ott maradt a tarlón. Most már a marokszedő leányok közé vegyült. Dalaikba ő is belevegyült és jó kedvüen dolgozott.. * * * Otthon voltak már. Haza érkeztek. Kissé felfrissültek a kidőlt munkások. És barátságos vacsoránál beszélgetni kezdettek ... — Látod bátyám... az emberek munkái különfélék. Szokni kell mindenhez. Gyermekkortól kell szinte beleolvadni a munkába. — A gyárban is nehéz a munka, szólott a munkás. De be kell vallanom, hogy ezt a nehéz dolgot, az aratást talán már nem tudnám megszokni. — Mindenki a maga helyén, szólott a földmives. Ha én elmegyek hozzád és fel akarnám/ venni a gyárban a te munkádat, bizonyára engem is cserben hagyna. Megcsufolna... A két gyerek hallgatva... hallgatta... — Az élet nehéz — mondotta a gyáros. A munka gyötör, de az ember viszi ünnepélyesen. — Viszi és hordja... mert van kiért... És ekkor a gyári munkás fiára, a szép, egészséges fiúra vetette tekintetét. A földmives gazda meg ránézett arra a kicsattant rózsabimbóra. És hallgattak. De e hallgatást érthetően hirdette. — Tiérettetek hull verejtékünk... édes gyermekeim. ß Q Mentség. — Hát még mindig futkosol a leányok után hé ? — Futkosom, de ennek nem én vagyok az oka. — Hát ki ? — A leányok. Még mindig nem akarnak meg állani. Hát utánok kiél futnom.
