Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-01-08 / 1. szám
MAGYAR FÖLDMIVELO 3 fl ■ VASÁRNAP, flfl A rozmaring. — Irta: Bodnár Gáspár. — I. Szeretem a virágot. Mint a hogyan a magyar nép szokja mondani: »kegyetlenül szeretem«. De a rozmaringot valami megmagyarázhatlan, valami emlékezetes gyöngédséggel rajongom körül. Csodálatosan egyszerű pedig — ez a rozmaring. De talán éppen ezért vonzó. És régi, ősi, talán épen azért vesszük körül kegyelettel, szeretettel, gyöngédséggel. Az én iró-szobámban egy büszke pálmával szemben áll szerényen egy nagy, hatalmas tő rozmaring. Nagy becsben tartam. Úgy vigyázok reá, mint a két szememre. Nem csak azért, mert ilyen tő rozmaring valóban csodás jelenség, hanem azért is, mert kedvesen megható története van. * * * . . . Egyszer, nem is olyan régen, kirakat előtt mentem el. A nagy, tágas kirakat üres volt. Csak egy hatalmas tövü rozmaring állott benne. A cserepén papir szelet függött. Rajta e szavak : — Eladó ... A nagy, hatalmas rozmaring, magas, terebélyes, gazdag növésű rozmárig megállít utamban. És szeget üt a fejembe. Meg a szivem közepébe... Egyszerre, egy pillanat alatt felszabadul tudatomban minden képzet. Minden gondolat. Lelkemben minden érzés, a mi ehhez a virághoz fűződik1 Szinte rajzik, szinte hullámzik mindez, a mit róla tudok, a mit róla a nép költészetében hallottam, a nép ajkáról, nem csak kis könyvembe, de szivembe is megjegyeztem... — Megveszem azt a virágot, szólottám a kereskedőnek. — Tessék ... És kifizettem igen szerény árátalkuvás nélkül... Már hónapok óta az én irószobámban volt a nagy, a gazdag tövü rozmaring lakása, mikor egy öreg, kifli alakú, görbült anyóka lép be hozzám. Megáll, szinte döbbenettel veti búcsúra készülő tekintetét. Aztán napsugár száll ráncos ábrázatára. És nevet, boldogságos nevetéssel, mint a gyermek. Szinte megütődtem, hogy talán bizony bomlott elméjű öreg áll előttem... — Az én rozmaringom, sóhajtott fel mélységes érzéssel. — Az én rozmaringom, igazítom ki csodálkozással. — De az enyém volt. Az én hű, az én kedves rozmaringom. Ott fakadt az első töve még leánykoromban. Hogy vigyáztam, hogy őrködtem reája. Nehogy töve szakadjon. Nem is szakadt. Még abból a tőből való. Az anyámék kertjéből. Aztán sirt egy verset az öreg. Nagy, nehéz könnyek potyogtak le szemeiből. És keservesen törülgette aszott, ráncos kezeivel. A siri csendben bizonyosan egész kis élettörténet viharzott végig lelkében. Az egyszerű, szegény öreg asszony lelkében. Iszen minden szívnek van története. Minden szívnek van emlékezete. Búcsúzó története. — Bekopogtatott a szegénység. Gyámoltalan özvegy asszonyok ellensége. A szükség. A nyomor. Elcipeltem hát fáradtan, nehezen a kereskedőhöz. Megkértem. Adja el. Az ur vette meg. Az én játékos rozmaringomat. Csakhogy az ur vette meg. — Örül hogy nekem jutott? — Nagyon örülük, kegyetlenül örülök. És az öregnek úgy reszketett sorvadó, múló teste. Búcsúra készülő lelke. — Miért örül? Ha szabad tudnom, jó nénike. — Miér? Miér’, azér’ felelte szaporán. Ezér’ mer’ itt megbecsülik. Szeretik. Ugy-e ? És ráncos, reszkető kezével megragadta az én kezemet. Hideg volt a kéz, mint a halott keze. De éreztem azért, hogy élőnek a keze. A vér még lüktetett ereiben. Mintha még egyszer, talán utoljára szökött volna össze minden lüktetése. — Ugy-e megbecsüli. És megírja, hogy az enyém volt. A mi kertünkben született. Az én leányos ablakomban nőtt. Télen-nyáron a mi házunkban zöldéit. — Hát honnan tudja, hogy én irok is ? Az öreg gyermekes naivsággal mosolygott... — Iszen olvasom. A jó szomszéd ur adja ide a Téli Estéket. Olvasom. — Szép, szép, hogy még mindig olvas. Hanem kérdek egyet, nénike! Kettő lesz belőle. Tud-e még szép nótákat a rozmaringról... — Tudok-e? Oh, tudok-e, sóhajtott ismét az öreg. Hát hogy ne tudnék, még el is dalolom, ha kell. Pedig már hallom a túlvilág partjairól az angyalok énekét. Az angyalok karácsonyi énekét... De azért még én is dalolok. — Jól van öreg. Holnap jöjjön el ilyen tájon és beszéljen, daloljon nekem a rozmaringról. — Értem, könyörgöm alásan. Az európai uralkodók életkora. Az utolsó évtizedén Európában annyi trónváltozás történt, hogy úgyszólván egészen uj fejenelmi generáció ül most az európai trónok és az európai uralkodó gyülekezete összességében fiatalabbnak mondható, mint a milyenvolt tiz évvel azelőtt. Az utolsó tiz évben a következő európai államokban volt trónváltozás: Olaszország (1900), Szerbia (1903), Szászország (1904), Norvégia (1905), Dánia (1900), Svédország (1907), Portugália (1908 és 1910), Törökország és Belgium (1909) és Anglia (1910). Legöregebb az uralkodók között Ferenc József király, a ki az idén lett 80 éves. Utána következik Károly román király, a ki 71 éves és Frigyes dán király, a ki 67 éves ; Péter szerb király 66 éves, György görög király 65 V Mohamed szultán pedig 64 éves. Ezután következnek: Gusztáv svéd király 52 éves, Vilmos német császár 51 éves, Ferdi- nánd bolgár király 49 éves, V. György angol király 44 éves, Miklós cár 42 éves, Viktor Emánuel olasz király 41 éves> Haakon norvéd király 38 éves, Albert belga király 35 éves, Vilma hollandi királynő 30 éves, Alfonz spanyol király 24 éves. Ferenoz József király egyike azoknak, kik soha sem szenvednek fejfájásban. Fiatalabb éveiben a király naponta 10—12 virginai szivart 3zitt el, most azonban már elég két gyönge szivar is.
