Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-05-28 / 21. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Három üldözött jószág. A tudatlan ember sok rosszat tesz; gyakran azt is pusztítja, ami hasznára van, de nemcsak hogy pusztítja, hanem olykor még kegyetlenkedik is. A denevért fölszegezi a kapura és nevetve nézi a szegény állat kínlódását. Miért? Mert nem tudja, hogy a denevér igen hasznos állat, hogy senkit nem bánt. De ha tudná, hogy a denevér, mikor este röpköd, mert nappal alszik, mennyi kártékony rovart fogdos el; ha gyermekkorában arra tanítják, hogy az állatokat nem szabad kínozni, mert a fájdalmat ők is érzik, nem tenné. Az ostoba emberek ráfogják a szegény denevérre, hogy még a kéményben lógó szalonnát is megdézsmálja; pedig télre csak azért húzódik oda, mert szereti a meleget különben is az egész telet átalussza. A vakondnak is sok üldözője van az emberek közt és szintén tudatlanságból. Azt mondják, hogy megrágja a növények gyökereit, pedig az igazság az, hogy éppen azokat az állatokat falja föl és pedig igen sokat, mert jó étvágya van, amelyek a növények gyökerein rágódnak. Olyan jó barátunk egyhamar nincs, mint a vakond. Azért hogy olykor ott túr, ahol nekünk nem tetszik, még nem ok, hogy megöljük. Ha nem volnának ott kártékony férgek, nem túrna. De ahol nem tetszik nekünk a túrása, ahol kárt is tehet, mint a veteményes kertben, azért ne öljük meg, hanem űzzük el onnét, úgy, hogy szürküljünk oda petróleumban megáztatott rongyokat, ennek a szagát kerüli; vagy rontsuk el folyton járásait, akkor is másfelé veszi útját. Sok ellenségünk van a földben és azokhoz csak a vakond fér, tehát becsüljük meg. Hát a sün- vagy tövises disznót miért bántják a pajkos gyerekek, de még nagyobbak is? Megint csak tudatlanságból és mert nem oktatták irgalomra. A sün is éjjelenkint fogdos férgeket, sőt még egereket is. Ne bántsuk, mert magunknak teszünk vele kárt, ha megöljük. Sokan hasznos állatokat azért pusztitnak, mert nem tetszenek nekik, irtóznak tőlük és nem gondolják meg, hogy az emberek közt is van akárhány nem tetszős külsejű, de nemes szivü és szép arcú, de gonosz szivü. Melyik érdemesebb az életre? Gondos Mihály. Egy baka leveléből. . . . nagyon megörvendeztetnél pediglen, ha kedves leveledet nem borítékban küldenéd, hanem szafaládé körül sodornád! Megmondotta: — Ugyan kis leányom, mond az anya, láttad-e valaha, hogy az én ujjom olyan piszkos lett volna, mint a tied ? — Nem ismertem én édest, mikor olyan kicsiny volt, mint én — mondotta nagy komolyan a kis leány. Majd azt mondja. — Nagyságos uram ! Visszahoztam a levelet a postáról! — Miért ? . . . Hiszen mondtam, hogy sürgős. — Észrevettem, hogy az utolsó posta nincs oda Írva s attól féltem, hogy még azt mondja a postamester, hogy én vagyok a szamár. ■ ■ vasárnap, mm m B BB A buzaszem. Egy hegyszakadékban találtak a gyerekek valamit, mi épen olyan volt, mint egy tyúktojás, a közepén rovátkás volt, a formája nagyon hasonlított a maghoz. Meglátta ezt egy ember, a ki épen arra járt, megvette öt krajcárért a gyerekektől, behozta a városba és mint ritkaságot eladta a cárnak. A cár összehívta a bölcseket, megparancsolta, hogy kutassák ki, mi lehet az, tojás-e vagy mag ? A bölcsek csak gondolkodtak, csak gondolkodtak, de feleletet nem tudtak adni. Az a valami pedig ott hevert az ablakban. Odarepült egy tyuk, elkezdte kopácsolni és lyukat kopácsolt rajta. Hogy mag, most már biztosan tudták, a bölcsek meg is határozták: buzaszem. A cár elcsodálkozott s megint parancsot adott a bölcseknek, kutassák ki, hol terem ilyen buzaszem? A bölcsek gondolkodtak, gondolkodtak, bújták a sok könyvet, de semmit sem tudtak kibőn- gészni. Elmentek a cárhoz és igy szóltak: — Feleletet nem adhatunk. Könyveinkben szó sincs ilyen buzaszemről. Meg kell kérdezni a gazdákat, talán fogja tudni valaki, mert hallotta a nép véneitől, hol termett ilyen buzaszem ? A cár kiadta a parancsod, hogy hijják el a legöregebb gazdát. Hoztak is egy ősszakállu, fogatlan kis embert, ki nagy-nehezen, két mankón bekocogolt. A cár megmutatta neki a szemet, de az öreg már alig látott, hát félig tapogatta, félig nézte. — Nem mondhatnád-e meg nekem öregem hol terem ilyen búza? — kérdezte a cár. Talán te is vetettél valamikor ilyen magot, vagy vettél valaha életedben ilyen búzát? Az öreg süket volt a fél fülére, csak nagyne- hezen hallotta és fogta fel a kérdést. így felelt: — Nem, az én földemen soha sem arattam ilyen búzát, sem nem vetettem, pénzért sem kaptam sehol. Ha vettük a búzát, mindig rendes szemű volt. Meg kell kérdeznem az öregemet, az talán megmondja, hol terem az ilyen búza? A cár maga elé hivatta az öreg ember atyját. Előkeresték és vitték a cárhoz. Egy mankón jött. Megmutatták neki a magot. Az öreg nézte, szeme még jó volt. — Nem tudod öregem, — kérdezte a cár, — hol terem az ilyen buzaszem ? Ilyet szoktál te vetni a földbe, vagy vettél valamikor ilyen nagyszemü búzát ? Egy kicsit nagyot hallott az öreg, de még sem volt olyan süket, mint a fia. — Nem, — válaszolt — nem is vetettem, nem is vásároltam ilyet sehol, mert még az én fiatal koromban nem is ismertük a pénzt. A maga kenyerét ette mindenki, a szükségben pedig megosztottuk egymással. Hogy hol termett ez a mag, nem tudom. A mi búzánk is nagyobb volt, jobban is fizetett, mint a mostani, de ilyen nagyszemüt még én sem láttam. Hallottam valamikor apámtól, hogy a föld egykor jobban termett, majd megkérdezem őt is.
