Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-01-15 / 2. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÓ a A KANDALLÓNÁL. B HOB A paraszt nábob leánya. Eredeti népies regény. Irta : (10) Bodnár Gáspár. IX. Másnap Prokupec keresve-kereste az alkalmatosságot. hogy Bodrogi Tóbiás urammal, a nábob- bal amúgy négyszem közt találkozzék ... A nagy magtárban végre négyszem közzé kerültek. A nábob rossz kedvű volt. Borongós. Levert. Prokupec egymás után rendezte köhögéseit. A torkán volt már a szó, mert az Ádámcsutkája nagyon mozgott. Gyorsan vetélt. De úgy ott akadt a torkán a szó, hogy nem bírta megindítani. Megszólal azonban a nábob. — Mit akart itt az a Laci, a zsellér kölyök tegnap, avval a rigmussal ? Prokupec izgett mozgott. Oda kapott néhányszor az Ádámcsutkájához. Aztán némi köhögés után igy beszélt. Nagyon nyugodtan. — Elsőben is, az már nem zsellér kölyök. Arinak már földje, háza van. — Honnan szedte?-r- Örökölte. — Persze. Az ingyen kórászók igy szoktak földet szerezni. — Másodban, folytatja a magáét Prokupec, az már nem kölyök. Elvégezte a földmivelési iskolát Abból tanult gazda lesz ám. ’Iszen most is az. Amilyen egy sincs és nem is volt ebben a faluban. •— Vén bolond! Hát hogy mondhatsz ilyet? — Igazat. Miér, mer’ azért, hogy már mondottam, mely szerint a bolondok és a részegek szokták kibökni az igazságot. — Hanem hát én is mondanék valamit Bodrogi Tóbiás uram, — Vén bolond! Mit tudsz te mondani? — No csak lassan a testtel, Tóbiás uram. Prokupec elsápadt. Aztán forróság szállta meg az agyát. Majd jéghidegség ömlött le szivére. De azért rakta kifelé a maga szentenciáját: ' — Nagyon benyalós már az a pesti ur. Gyanús nekem, hogy olyan benyalós. — Miér? Te vén bolond. — Mér? Azér mer’ valamikéntségesen gyanús nekem az olyan ur féle, a ki a paraszttal nagyon parolázik. Mér’, mer azér, hogy az vagy követ akar lönni; vagy váltót akar aláírni. Azonképpen nem tisztaszándéku az a gazda sem ... — Ugy-e, azt akarom mondani vén bolond, hogy paraszt! — De nem mondtam! — Csak mondd, mondd, te vén bolond! — Hát azonképpen szándéka vagyon annak a parasztnak — itt nagyot nyelt Prokupec és az Ádámcsutkája vetélni kezdett —, a ki az urakhoz dörzsö- lődik. Valami szándéka vagyon. Igen. A nábob belesápadt a Prokupec szókimondásába. Mert hogy csakugyan a véknyába döfték — 7 a tövist. De aztán hirtelen ki is húzta azt a tövist- Kiegyenesedett ez a viharedzett fa, mint egy hatalmas tölgyszáll. És paraszti gőggel, ölő gunvnyal szól: — Még mást is akar az az ur. Nem csak követ akar lenni, nem csak váltót akar aláíratni. Hanem vöm is akar lenni. Érted ? te vén bolond. — Látva látom. Már régen pedzem. — Hát akkor azt is észrevehette volna avval a kemény kobokoddal, hogy a jányom is szívesen látja. Prokupecnek az Ádámcsutkája rettenetesen vetélődik. És ölő módon sunyitott. — Hogy mily uriasan bánik vele. Mennyi tisztelettel, hajlandósággal... — Igen. kiválóképpen az aratóünnepen. — No igen, hát iszen mindig vele táncolt. — Az már nem igaz ! — Te mondod ezt nekem, vén bolond... — A mi úgy vagyon, ahogyan vagyon, az igaz .... — Tehát én hazudok? — Nem jó, látta uram, uram. Bodrogi Tóbiás uram. Hazudok ? — azt mondod, te nyomorult bolond. Én, Bodrogi Tóbiás hazudok — ordított most már a nábob és neki rohant hű szolgájának, hogy vas markával megszorítsa a torkát... Az Ádámcsutkáját ... Az ordításra azonban, mint villanyütésre termett ott a nagyasszony, Zsuzsa. Szelíd, jóságos arcán a rémült lélek megdöbbenése volt látható. Engesztelő szavai úgy szálltak, mint a békességnek szelleme. Nagy, szikár kezeit kitárja és úgy áll a két férfi közé. Ott van már Eszti is. Szép szemeiben köny rezeg. Ott van a Bodri kutya is. Izgatottan csóválja a farkát. Izeg-mozog, mint mikor veszélyben van a háztűz. Ott van a nagy cica is. És fájdalmasan nyávog kö'pdös. Jön a béres gazda, az igás és parádés kocsis. Jön a béresné, csudálatosán — még a kisbiró is ott terem. Egész tömeg. Népsokadalom. A nábob is, meg Prokupecz is tudatára ébred rögtön, hogy itt harangot kongattak. És a tűz nincs sehol. Prokupec indulni készült. És csak annyit mormogott szelíden... — A pesti úrtól már megtanulhatta volna a nábob, hogy az úri világba ma az igazságért nem verik be az ember fejét. Hanem bepörögetik. ... A vihar látszólag elült. De csak látszólag. Mert Prokupec megnémult. Félre húzódott, mint egy sebzett madár, a kinek nem a testén támadt a seb, hanem — a lelkén. Agyában megmozdult a gondolat: nyugalomba kell innen mennem. Elég volt. És akkor éjtszaka úgy kicirkalmazta magának a tervet. Egy kis házat vesz. Szép nagy kerttel. És oda telepszik. Ott tölti azokat a napokat, melyeket neki még a jó Isten tartogat. Hanem hát gondját, gondolatját egyszerre szálon kapta — a nagyasszony. Eszti még inkább. Oh, a leányok belátnak annak szivébe, a kihez ők gyermeki szeretettel, bizalommal, hálával közelednek. Hát még a kitől oltalmat, védelmet, bölcs előrelátást reméllenek.
