Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-16 / 15. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 5 — Hát ön öreg néni, mi címen lakik a házban. Az öreg hallgat. — Talán a fiánál lakik és e címen. Az öreg tele keserűséggel és őszinteséggel válaszol : — Mi címen? Hm ! Nincs már néköm cimem. Sömmi cimem. Mióta kipusztultam a birtokból. Hát cimtelen lőttem * * * — Tud-e írni ? teszi fel a biztos a kérdést. Az öreg atyafi meg egészen lelkiismeretesen akarván felelni, igy válaszolt: — Tudok én, kérőm, de csak — föltételösen. — Hogy értsem ezt ? — tudakolja a biztos. — Hát csak úgy, — magyarázza az öreg, — hogy tudok én Írni is, olvasni is, ha — föltételezöm az okulárét, de ha nem tételezöm föl, akkor mán nem túdok. Húsvéti pászka — amerikai pénzből. Irta: Bodnár Gáspár. (Utánnyomás tilos.) A Misi fiú lelkendezve szaladt haza, hogy versenyre kerekedjék a villanynak gyorsaságával. Mert hogy hát a postamester azt mondotta neki: — Küld ide édesanyádat a postára. Pénzetek jött Amerikából. Misi alig is tudta kimondani az üzenő szót. Csakhogy épen megérthette az édes, hogy hát kivándorolt apánk pénzt küldött a húsvéti szent ünnepekre. Az asszonynak szemei megteltek könynyel. Egész utón törölgette is azokat a hulló cseppeket- Azonközben, a kivel csak találkozott, kitárta szive örömét. A komaasszonyának azt mondotta: — No lám, hát nekünk is lesz húsvéti pászkánk ! A kis bírót meg igy szólította meg : — Hallotta kis biró uram, hogy pénzem jött! Lám csak még se’ olyan rossz az az amerikai pénz . . . A postamesternek meg egyenesen kirukkolt, hogy hogy ime Magyarországon már csak amerikai pénzből lehet a szent ünnepekre pászkát enni. És Kegyesné asszony, ez az ő tisztes neve, fel is vette annak rendje és módja szerint az amerikai pénzt. Még pedig többet, mint amennyit remélt- Úgy reszketett a keze, mikor a jó summát keszkenőjébe békötötte és úgy sietett haza, mint a szerencsés nyertes, a ki alig várja, hogy még egyszer megolvashassa szerencséjét. Olvasta is. Gyermekei körülvették. Misinek szemei lángban égtek. De a kis leányka úgyszólván érzéktelenül bámulta a pénzt, mintha lelke otthon se lenne, hanem elszáilott volna a tengeren túlra. Oda, a hol az ő drága apja. — kit még nem is ismer — a földalatti bányában döngeti az ércet. — Lesz kalács! — Lesz pászka! — Még szép ruhára is telük, szólott biztatólag az édes. Aztán megsimogatta az ártatlan teremtés arcát és olyan mély és akaratlan megindulással kérdezte: — örülsz a szép ruhának gyermekem? — Jobban örülnék — szólott a gyermek — ha édes apánkat már itthon láthatnám. Az anya összerezzent. Ráveté tekintetét a gyermekre és látta, a mint azokban az. ártatlan szemekben könycseppek csillogtak. Karjaiba emelé aztán a kis leányt és úgy biztatgatta : — Haza jön ő nemsokára. — Mikor, anyám ? kérdezte a gyermek hirtelen változással. Hiszen azt mondta Miska, hogy Amerika nagyon messze van, nagy tengereken túl, egész — a más világon. — Azért haza jön, ne busulj. — Mikor, de mikor édes anyám? — Mikor sok pénze lesz. Akkor fog hazajönni, hogy nekünk pénzt hozhasson. — Sok pénze lesz . . . suttogta a leány. Mintha csak azt kérdezte volna ébredező kis leikétől: — Hát okvetlenül sok pénz kell ahhoz, hogy az ilyen tűzhelyre a boldogság vissza költözzék. * * * Elérkezett aztán a szent Nagy hét vége. Mikor a családban úgy készülnek a húsvéti tisztességre. Kegyesné asszony máskor is készült. A jó Isten minden szent ünnepre megadta a módot, hogy a mindennapin felül egy kis kalács, pászka és a többi szokásos tisztesség asztalra kerüljön. Most azonban bőségesebben juttatott. Amerikából küldött pénzt, hogy fehérebb lisztet, nagyobb sonkát vehessen. Gazdagabban is volt terítve az asztal, ugyancsak megrakva a szentelésre szolgáló kosár. Öreg ünnep első napján kora reggel érkezett haza a — pászka. Alig is várta, mert szörnyű nyugtalanság fogta el. Ő maga se’ tudta, mi a baja, mikor mindene van, amit szeme, szája kíván. Gyermekei szépen felöltözve, a hatalmas kosár bőven megrakva. És mégis olyan kedvetlen, ngugtalan, mintha szive akarna megmozdulni a helyéből. Asztalon a kosár. Mosolygó szép pászka várja a keresztezést, a megszegést. Egyszerre csak kihull Kegyesné kezéből a szelő kés. — Mi baj ? — Nincs gazda, a ki szelje, megkezdje! Könnyek áztatják a pirosló pászkát, zokogás közt szeli gyermekeinek a karajt . . . Egyszerre csak a púja is rákezdi a sírást. Mintha halott volna a házban vagy friss sirhant domborult volna künn a halottak országában. — Nincs gazda aki szeljen. Nincs aki mondja anyjok ilyet csak te sütsz. ’Ilyen asszony nincs a vármegyében. — Hej, milyen boldog volt, mikor mondotta. Pedig nem ilyen fehér, nem ilyen gazdag volt akkor a pászka. És jöttek a szomszédok, komasszo- nyok, mint az mindközönségesen szokásban vagyon Kóstolják, dicsérték a húsvéti tisztességet. — Lám, lám nem olyan rossz az az amerikai pénz . . . — Úgy tett, mint Ígérte . . . — Mert bizony nehéz a világ. És tartotta kezében Kegyesné is a falatot, de enni nem tudott. Könnyével áztatta, sóhajaival izet- lenitette . . . — Nem tudjátok ti még, hogy mi az, mikor nincs gazda! I'
