Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-09 / 14. szám
s MAGYAR FÖLDMIVELÖ ■ OLVASÓKÖR. ■ BOB A tiszaparti menyecske. Elbeszélés. — Irta : Bodnár Gáspár. — (Folytatás.) Solise történt még ilyen a Sinkovics vendéglőjében. Nem emlékeznek egyetlen egy esetre sem, hogy a Hánikát valaki megtudta volna boszantani. Ő úgy járt-kelt mint a galamb, melyről azt mondják nincs epéje. Még ha valami vihar támadt is . . . ő repült oda a béke olajágával. És lecsendesedett minden. De mi történhetett most ? Ott ül magányosan mint valami búgó gerlice. Miről gondolkozhatik ? Hova merült el szép szeme világa ? — De hol vaq ő? szőtte panaszos gondolatait a leányka. Miért nincs itt, mint a többi fiatalok? Hol, merre járhat ? Valaki fizetni akar! Zavartan ugrik fel a leány. Aztán ismét leül . . . — De ne is legyen itt ilyenkor fűzte tovább gondolatait Hánika. Már tizenkettő felé járt az idő. . . . Ilyenkor a tisztességes fiatal embernek otthon a helye. Ő haza is megy mindig. Korán. Jól is teszi. így lesz belőle ember. Csakis igy szereti őt igazán az, kit a jó Isten számára rendelt. Ismét csengetnek. De Hánika nem figyel többé a csengő szavára. Mennie kell. Be is megy szobájába. A pénzes zacskót oda adja apjának, ö már nem birja . . . Pihenni kell. Szendereg már szépen csendesen .... Boldog álmok hálóját szövi lelke s néha-néha félig ébren, félálomba merülve felsóhajt: — De hát van-e valaki e világon, a ki engem szeret. Mióta édes jó anyám itt hagyott! Mit is rendelt az ő számára a jó Isten ? . . . ? Már régen alszik ... de a magasból vissza- vissza cseng: — Van, van! Meglátod, hogy van. Téged. Egyedül. Örökre szeret. * * * . . . Sinkovics meg ott maradt a vendégek közt még ő maga is letelepedett. A poharazók közé. — Vendel bácsi mondanék valamit — kacsint egyik cvikkeres vendég. — Tessék, kérem szépen! — A Hánika ma olyan volt mint egy siró gerlice. — Hát hiszen nem ugrálhat szegényke minden percben. — Nem bántotta Vendel bácsi? — Én? Én? A leányomat? A Hánikát? Én? Bántanám? — De hiszen nagyon szomorú volt szegényke! — Szomorú . .. szomorú. Hát hiszen az angyalok sem nevethetnek mindég . . . — Úgy látom, Vendel — vágott közbe egy másik törzsvendég — hogy a Hánika . .. — Szerelmes ? — szólott a harmadik nagy- képű ur. — Az én Hánikám? Az én jányom senkibe se másba nem lehet szerelmes — pattant fel Sinkovics. Csak én belém! A társaság nevetésben tör ki. Sinkovics pedig dühösen jár az asztalok közt. Neki egyáltalán nem tetszett ez a tréfa. Aztán csakhamar leül és csendesebben folytatja: — Különben, miért ne volna neki szabad szeretni? Nem azért van jányom, hogy ecetre maradjon. Szabad neki szeretni, de csak azt, kit én akarok!... — Óhó! Kiáltanak egyszerre a vendégek. — Nem. oda Buda! — Mi nem oda? Az én Hánikámnak férje csak az lehet, a kit én akarok. Én, Sinkovics Vendel. — De hát ha Hánika meg nem akarja? — Nem akarja ? Hát jó, ne akarja, én is tüstént asszonyt hozok a házhoz. — Ahá! Kiugrott a nyúl a bokorból riadtak fel a vendégek. Vendel bácsi roszban töri a fejét. Régen tudjuk . .. — Sinkovics nősül! — Sinkovics asszonyt hoz a házhoz! Tudtuk. Régen tudjuk . . . — Mikor lesz a lakadalom! ? — Hívjon meg rá Vendel bácsi! — Sinkovics Vendel olyan zavarba került, hogy egyáltalán nem tudott belőle kimászni. Éppen azért olyan dühbe gurul hogy azt a kijelentést kockáztatta meg vendégeinek, oldják meg a kereket, mert különben nem jó lesz ... a vége. Azok szót is fogadtak. Jónak látták, hogy kereket oldjanak. Lassan elszállingóztak útközben abban állapodván meg, hogy Sinkovics Vendel asszonyt akar a házba hozni, a miért a szép Hánika szive szomorúságba borult. IV. Hánika nyugtalan lélekkel, zakatoló szívvel várja a következő vasárnapot. Szeretné, ha az idő autumobilon robogna. Pedig mentői közelebb jutott a vasárnaphoz, annál jobban félt tőle. Pedig a vasárnap megérkezett ám. Az órának pontosságával érkezik a fiatal festő is. Hánika sokáig nem bírta elhatározni, kimen- jen-e? Csak mérte-mérte tekintetével az ablakból. És úgy találta, hogy most még szebb ez az alak, mint álmában volt. Milyen elegáns! Mint mindig. Igen. igen ma százszor szebb, mint valaha. Négyszer ötször bement a konyhába. Szorgoskodott. És folyton ostromolta a pincért mit rendelt a festő? Már viszik a párolgó ételt. — Várjon szól gyöngéd gondoskodással Hánika, és kiveszi a pincér kezéből az ételt... ne vigye ön. Egyenesen az étkező felé tart. Egész testében remeg ez a leány. Mint a gyermek a kinek most betanult mondókáját kell elszavalnia. Mikor a festő előtt állott, már már azt hitte, nem lesz ereje egyetlen szót sem kiejtenie. — Tessék — szólott végre erőltetve. Nem azt hoztam, a mit rendelt. Jobbat tudja a mit a múltkor kért és nem kapott. Most készen van. Most én készítettem ám. Nem haragszik, hogy én hozom. (Folytatóik.) MORVÁI JÄNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRON.
