Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-09 / 14. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ A vessző . .. Mostanában igen sokat írnak arról : vájjon alkalmazzanak-e testi fenyítéket a tanítók az iskolában. Vagy egy általán ne merjenek más rozmaring virággal se hozzá nyúlni a modern, kényes gyermekek kimondhatlanjához. Hát mi majd később szintén hozzá szólunk ehhez a csiklandós kérdéshez. Addig is leszek szabad azt a kis esetet leírni ide la. a mi nemrég történt egyik igen jeles és atyai szeretettel, türelemmel, nagy példaadással megáldott hires tanítóval. A tanító urat már teljesen kihozta a türelméből a vásott gyerkőc. Hát atyai szeretettel, de igen gyengéden s úgy szólván kellemes viszketegség nyomát egy két vesz- szővel megsimogatta a gyerek kimondhatlanját. Hát, Uram fia mi történt. Még jó, hogy össze nem dűlt a templom tornya. És meg nem rendült a föld öreg gyomra. Mert, mert. Miért mer’ azér, hogy . . . A kényes fiú hazament és beárulta a tanítót édes anyjának. Az anya eszeveszetten szalad az iskolába és ott — a többi gyerekek előtt szidalmazza a a tanitót. Fenyegeti, hogy feladja. Tönkre teszi. Hivatalától fosztja meg. Mert hát az ő fia ... az ő fia. A tanító tűrt. És csak annyit mondott: — Hej, majd megbánja még asszonyom azt, a mit most velem mivel. Saját gyermeke fogja magát megbüntetni mindezekért. Megverni. A szó igaz értelmében megverni. . . . Alig telt pár év, a megvesszőzött kamasz úgy vágott egy darab fát édes, szülő anyja fejébe, hogy az asszony menten összerogyot. Kórházba kellett szállítani. A kórházban végre magához tért a szegény anya. Első kívánsága volt, hogy hívják a tanító urat, mert beszélni szeretne vele. A jó tanító meg is látogatta az asszonyt. Mikor belépett a kórház szobájába, az asszony beszélni akart, de nem birt. Csak annyit szólott: Megjósolta. Megmondotta. És zokogott, mint a gyermek. — Ne sírjon asszonyom, szólott a tanító. Én szemrehányást nem teszek. De az a kérdés, vájjon mi lesz a fiúból ? Mester. Hová lesz a vas. Egy amerikai folyóiratban Sapor dr. azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan lesz akkor, ha a teknika fejlődésével nem tarthat lépést a vas bányá- szása. Érdekes részleteket közöl a közlekedési vállalatok vasalkotrészeinek kopásáról. A newyorki földalatti vasút félhónaponként minden mértföldnyi területen egy tonna vasat pusztit. A rendes vasutakon is csaknem ennyi vas fogy el. Az acélkupé az első évben 702 font súlyt vészit, a következő években azonban kevesebbet. Sapor dr. kimutatta, hogy a newyorki porban bőségesen sok elporlódott vas van. Ennek tulajdonítja, hogy a nagy márványpaloták néhány év alatt egészen más szinüekké lesznek. Végül kijelentette, hogy igen érdekes lenne kiszámítani, mennyi vas lehet Newyork atmoszférájában és a newyorki utcák porában. Adjátok kózről-kózre a mi újságunkat! ■ ■ VASÁRNAP. BB A Virágvasárnapi Passzió/ — Eredeti elbeszélés. — Irta: Bodnár Gáspár. (Utánnyomás tilos). Elérkezett a Virágvasárnap. A tavasz már bontogatni kezdette rügyeit. A barka, amit a mi népünk — mint közönségesen tudva vagyon, cicuská- nak nevez — meg éppen kifestett rügyéből. Máskor is sokan voltak a szentegyházban Virágvasárnapra. Felnőttek és gyermekek, hamvas fejű öregek, meg bimbóban feslő leányok viszik ilyenkor a cicuska bokrétákat — áldásra. Mint valami cicuska-erdő, olyan ilyenkor a mi templomunk hajója. Meg aztán a passziót, vagyis a Krisztus urunk szenvedéséről szóló gyönyörűséges éneket is megakarja hallani minden épkezü és lábú ember a mi falunkban. Sőt légyen pápista, vagj^ kálvinista. Mert hej, nincs is olyan szivet fogó ének a világon, mint ez a passzió, édes jó uram. Nem úgy van? Instállom. Szinte felrezzentem bátyám uramnak kegyesen andalgós beszéde nyomán. Mert magam is elmélyedtem gondolataimban. Emlékezetem elszállott a mi templomunkba, ’lszen mi is éppen ily vágyódással vártuk a Virágvasárnapot. Mikor csapatostul mentünk az erdőbe — a cicuskáért. Mikor lesve, lélegzet vétel nélkül hallgattuk a szenvedések megható énekét. Krisztus Urunknak történetét. Azért minden öntudatlanul vágtam rá a fejemmel, aztán meg a szájammal, hogy de bizony — Úgy van, urambátyám. Ekkor már a szekeren ültünk. Én, hogy jobban hallhassam urambátyámat, hát mellé ültem- Sőt olyan gondolatom támadt, hogy én hajtsam a lovakat. De kosarat kaptam. Azt mondta urambátyám, hogy ha ő nem hajt . . . nem tud ám beszélni. — Akkor csak hajtson. Beszéljen urambátyám És a városig meg se álljon ám. — Hát úgy leszen, instállom. — Az egész templomi népség lábujj hegyen várta a passziót. A passzióban különösen az uj Péter apostol énekét. Már mint mondókáját. Hát egyszerre csak felhangzik a gyönyörűséges huros rigó hang. De milyen rigó hang. Az emberek felállottak a padokban. Az asszonyok meg mind oda vetették szúrós tekintetüket a régi Passziós Péternek szép leányára, a Rizire, a ki a szent ünnepekre már haza jött. És ott van ő is a templomba. Gyönyörűséges leányá fejlődött, akár egy szép virágszáll. Szinte megszántam szegényt. Ahogyan rásütöttek az asszonyok szemeinek sugarai. A szegény leány arcát elfutotta a vér. Akkor még nem is tudtam pedig, hogy mi hajtja szép arcájába a pirosságot. Aztán kitudódott . . . — Hanem mig ez az eset igy esik a templomban a passzió mián, a templom ajtajánál más esett is megesett, •) Múlt számunkban közölt »Passziós Péter esete* folytatása.
