Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)

1910-10-09 / 40. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

3

■ ■ VASÁRNAP. SB

Vágy.

Ott se’ vagyok honn, ahol születtem,

Mióta én is hazátlan, árva Bolyongó lettem...

Áll a mi házunk : idegen lakja.

Terem a föld is, de más aratja.

Puszta, kopár ut, napos a kertünk.

Hol egykor pázsit-ágyon hevertünk.

Szomorú minden, amerre járok:

Kopott akácfa, hulló virágok.

Mennyi sok álom, büszke remények,

Mennyi csalódás... halotti ének!...

Lennék bolyongó, házunk' se' szánnám,

Csak ne volnának foltok a lelkem Régi ruháján!...

MAGYAR BÁLINT.

*

A „nincstelen--ek ...

— Eredeti elbeszélésünk. —

Az asszony már nem bírta tovább. A föld-munka, melynek társas vállalatában az ő férje is részt vállalt, fogyóban volt. Ha vége szakad, mi leszen.

Rémes aggodalommal gondolt a kis földhányta putrikban szegény asszony erre a fenyegető végre- Könv szökött szemébe, de hirtelen ölébe kapta gyermekét, hogy legyőzze kétségbeesését. Ez az egyetlen fegyvere volt még az életben arra, hogy lélekéberségének gyökere ne szakadjon.

— ’Iszen pedig megélhettünk volna amúgy szegényesen. Ha—ha ... és ekkor újra zokogás fojtogatta szegény asszonyt. Talán ki is tör, ha az ember, Péter férje lépteit nem hallja.

Összeszedte tehát magát.

— Mi lesz most jó Istenem ? Hogy jön haza az az ember?

És az ember szinjózanul lép be. Mint a megszelídült bárány. Ami régen nem történt. Még gyermekét is megcsókolta. Aztán húst tett az asszony elé. Nem csak. A kikapott részt is odaadta a feleségének az utolsó fillérig.

— Főzzél egy kis jó gulyást. Nagyon kifáradtam. Jót fog tenni.

Az asszony ragyogott boldogságától. Mily régen nem élvezte ő ezt a kimondhatatlan érzést. A családi békét. A kölcsönös megértést.

Mikor aztán a vacsorát elköltötték, megszólal az ember.

— Kifogytunk a földből. Nem tudom mi leszen.

— Megsegít az Isten — Péter. Ladd-e, Cson- tosékat is megsegítette.

— Bizony meg. Engem is hivott pedig. De akkor elvette a jó isten az eszemet.

— Az az Isten vissza is adhatja.

— Vissza! Igazságod van. De akkor el innen. El . . .

— El innen I kiálltott boldog örömmel az asz- szony és nyakába borult Péternek.

Szót sem szólott. Csak ott maradt egy ideigazon a lihegő férfi keblen. És Péter most érezte, hogy mily igazsága volt ennek az asszonynak, mikor féltette őt — a rossz cimboráktól.

Mert a rossz cimborák voltak az ő családi békességének kerékkötői. Ezek vették le lábairól, mikor szombatonként a fizetés következett. Ezek vakították meg, vonták el családjától, sőt károsították a mindennapi kenyérben is.

Bezzeg Csontosné hamar észrevette, hogy baj van. Nem nyugodott addig, mig össze nem pakoltak és elhagyták ezt a cimborás tanyát. Elvándoroltak... a haza másik szélére. Nem tengereken túlra. Nem Amerikába. Csak arra, Csongrád felé, ahol a magyar emberek is észre tértek már. Ahol megmutatják a világnak, hogy ... a magyar is ember a talpán — ha akar.

Péter nem tudott nyugodni ez este. Szemeit nem fogta az álom.

— El innen — suttogta magában. De hát hova?

Az asszony tudta, hogy Péter szivében vihar

dúl. Most látta elérkezését az ő idejének.

— Péter, ne háborogj. Féltem eddig, azért nem adtam kezedbe a levelet.

— Miféle levelet ?

— A Csontosékét.

— Mit írnak?

—■ Hogy az Isten megsegítette őket.

— Ezt én is tudom.

— De azt nem tudod, hogy már a maguk há- ában laknak ?

— Micsoda?

— A saját házukban.

— Ne beszélj, asszony.

— De úgy vagyon.

Az ember nem szólt aztán semmit. Csak hallgatta öuszivének viharát. Az a gondolat, hogy a földmunkásnak, a szegény, földhöz ragadt napszámosnak is saját háza van, tehát a maga házában élhet, oly szenvedelemmel ragadta meg lelkét, mint a hősöket, kik valami nagy, elhatározó lépésre szánják el magukat.

Mikor ismét munkára ment Péter, az asszonyt megcsókolta és igy beszélt neki.

— Nem halunk meg addig, mig nekünk is nem leszen egy kis kunyhónk.

Az asszony hallgatott.

— Miért hallgatsz? Talán azt hiszed...

— Dehogy, csak arra gondoltam...

— Hogy már eddig is lehetett volna.

— ügy van! De már csak hagyjuk ami volt. Azután nézzünk, aminek lenni kell.

# * *

Péteren hihetetlen változást vehetett észre mindenki. Megcsendesedett. Nem a munkában. Mert azt kétszerezte. De viselkedésében, egész lényében. Nem járt sehova. Munka után szó nélkül tért haza. A cimboráknak csak éppen köszönt. De szóbeszédbe se’ ereszkedett velük. Csúfolták is úgy, háta mögött.

— Nagyságos ur akar lenni.

— No talán jó lesz a ténsurból is.

— Az asszony hajtotta meg a derekát.

— Anyámasszony lett.

Péter hallotta is olykor-olykor a szóbeszédet, de nem is hederitett rájuk.

— Csak beszéljetek! Elég volt! Majd észre tértek ti is. Vagy elpusztultok.

Péter már néhány garast meg is takarított. Mikor pedig látta, hogy a munka fogytán van, útra-