Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-28 / 34. szám
MAGYAR FÖLDM1VELÖ 3 A panaszos, mielőtt a bírósághoz fordulna előadja ügyét a szövetkezet vezetőségének. Aztán megalakul a békebiróság. Még pedig igen praktikus módon. Pártatlanul. A békebiróságnak aztán tiz napon belül döntenie kell. Csak akkor, ha a békebiróság döntésében valamelyik fél meg nem nyugszik — fordulhatnak a rendes bírósághoz. És úgy Írják, hogy ez a védelem igen sikeres. A pörök száma apadt. Különösen megszűntek az úgynevezett csirkepörök. Ezek legelkeseredettebb harcokat teremtettek és legtöbb bajt okoztak a bíróságnak meg a lakosságnak is. Hát itt a példa. Nálunk is el kélne az ilyen védelem. De még mennyire el kélne. Annyi sok haszontalan dolgot majmolunk mi, a külföldet utánozva. Legyen már egyszer magunkhoz való eszünk. Utánozzuk és vegyük át azt, a mi nálunk is beválik és áldásunkra, javunkra esik. Mester. 1814-ben a Themes (Anglia) befagyott és a csatornán a hajózást be kellett szüntetni, mert tele volt jéghegyekkel — Leghidegebb európai tél 1708—1709-ben volt. Október elején kezdődött. 1740- ben szintén oly hideg volt, hogy a madarak röptűkben fagytak meg. A vak énekes és az utcai muzsikusok. Párizsban a minap a járókelő embereknek megható utcai jelenetben volt részük. Fehérhaju, ingó járású vak aggastyánt vezetett egy kis fürge, fekete kutya. Megállották egy kávéház népes terrasza előtt. Az öreg ember valami régi nótába kezdett: — Oly szép volt a kis Feline ... Rekedt torkából nehezen jött ki a hang. És busán, reszelősen, nyikorogva úgy szóródott el öreg szivének panasza a sok közömbös ember közé, mint mikor a falra borsót hánynak, a mely nyomtalanul lepattog a földre. Nem hallgatta senki, észre se vette senki. Már kezébe vette kalapját, hogy összekéregessen mégis néhány krajcárt, mert közeledett a vecsora ideje. De éppen akkor félretolták a siető emberek és mire ismét fölkapaszkodott kicsi kutyájával a gyalogjáróra, már ott állott két konkurrense. Két bátor, vidám, érchangu fiú. Daloltak uj dalokat pajkos szerelemről, kacagó asszonyokról. Nagyon szépen daloltak ; friss torkukból üdén, nevetősen csendült a nóta, még a hegedüjök is nevetett, a mint fölkapta a fiatalok hangját és vitte a hurok rezgésével a nyári alkonyat langyos levegőjébe. A vak énekes megállott mozdulatlanul, mintha lába a főidbe gyökerezett volna. Egy pillanatra fölviditotta őt is a fiatalok muzsikája. De csak egy pillanatra. A másik percben lecsüggesztette két ráncos, sovány karját, vak sze- mébzl megeredtek a könnyek és leperegtek szaporán barázdás arcán. Fekete kis kutyájának bizonyosan részvéttől viszketett a szive, mert sirósan fölugatott. Erre lett figyelmes a két uj dalos, a kiknek kalapjába bőven hullott a krajcár, sőt a szép fényes ezüstpénz is. Hozzáléptek az öreghez és egész begyült pénzüket beöntötték reszkető kézzel tartott zsíros, kopott kalapjába. Nagy összeg lehetett, talán öt frank is. — Nesze, kedves baj társunk, — mondták neki barátságosan — de ne sirj, ha ócska dalaid már nem kellenek. Mire megöregszünk, a mi dalainknak is vége lesz. Uj dal és uj erő kell mindig az élet nagy malmába. Hiába fizet. Tűzbiztositási nyugtát vittek az árendáshoz. Mérgesen kapta ki a küldött kezéből és igy szólott: — Ezt is hiába fizetem, hát ceak nem tud leégni — az a tanya ! ■ ■ VASÁRNAP. B H EB A mi öreg királyunk. Lapunk hódolata a nyolcvan éves királynak. Tiszteld az őszt. Hajolj meg kora elölt. Isten kiváló ajándéka a vénség. Napfény, vihar, zugó zivatarok, bizalom és csalódás, fájdalom és kevesebb öröm érlelték őt a kései élet számára. így beszél a bölcs a közönséges halandó tisztes koráról. Mit szóljon akkor az aggastyán királyról1? Nagy országok uráról? Népek millióinak atyjáról? Valóban gyönge e nyelv hullámzó érzelmeink tolmácsolására. Színtelenné lesz a toll annak elmondására. * * * Egy nagy, hatalmas király élettörténetében olvasom a következő igazán kedves képet: — Mélységes gondban van a fejedelem. A királyi palota közelében levő kis erdőben lecsüg- gesztett fővel méri, érzi iszonyú felelősségét. Népének lelke nyugtalan. Csapás csapásra torlódik. Mit tegyen ő, aki milliók gondját-baját viseli? Amint az erdő belsejébe ér, kis fiúcskával találkozik. Galyakat szedeget. — Kinek szeded a galyakat kis fiam ? — Szegény, öreg anyámnak, — válaszolja a fiú, kinek sejtelme sincs, hogy a király előtt áll. — Hát öreg édes anyád szegény ? — Nagyon szegény. — És te mi leszesz, ha majd megnősz? — Szegény ember. Olyan, mint édes apám volt. — Hát szeretnél más lenni, mint ’des apád volt? — Hogyne szeretnék! — És mi szeretnél lenni, mondd meg nekem őszint-igazán. A fiúnak tűz gyűl a szemében. Arca egyszerre lángvörössé pirul. — Hát király, — csúsztatta ki szájából őszintén a vallomást. — Szép, szép fiacskám. De már most azt is mondd meg nekem, miért szeretnél éppen király lenni ? — Miért! Hiszen annak van legjobb dolga a világon. Boldog. Se gondja, se baja. Úgy él, mint egy király. Az uralkodó két fényes aranyat nyom a fiú felkarcolt kis kezébe. De a király szemében gyémánt köny rezeg. — Szegény fiúcska, — suttogja bele_ az erdő zsongsásába. Azt hiszi, hogy boldog csak a kii'ály lehet. Azt hiszi, hogy a királynak mentelmi jogot adott a gondviselés, a fájdalom, keserűség a boldogtalanság ellen. * * * Oh, bocsásson meg nekem, szegény munkásembernek a felséges ur, ha képzeletemnek megengedem ezt a kis játékot. Ott vagy, felséges jó királyom ős Budának várában. Nyolcvan évvel vállaidon. Csudás lelki frisseséggel szivedben. És nyolcvanadik esztendődnek
