Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-29 / 21. szám
iMAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 A tiszta házba örömest siet a kenyérkereső férfi. A i'endetlen, piszkos szobák legnagyobb ellenségei az otthon szeretetének. A jól kiművelt ízlés egyszerű bútorokkal és csinos elrendezéssel paradicsommá tudja tenni az otthont. Ez az Ízlés egy titkos varázs hatalom, mely a férfi szivét családi élet tűzhelyéhez láncolja. Az okos nő higgadt, nyugodt, háztartásának vezetésében is. Vannak házak, a hol ha valami nagyobb dolog kerül elő, mintha kiabáló, sivitó sárkányok szállottak volna beléjük. A férfi fut az ilyen otthontól. Hát még mit szóljunk a türelemről? Ez valóságos villámhárítója a békés otthonnak. Az az asz- szony, a ki nem tudja megállani, hogy minden szót, minden érzékenykedést vissza ne toroljon, az meg- tépdeli otthonát. Az örökös zsörtölődés szintén nagy ellensége a békés otthonnak. A nőnek tudnia kell, hogy ő férjének vigasztaló, segítő angyala. Ismerje el, hogy a kenyérkereset harca a férfi homlokán nagyon nehéz redőket hagy. Neki kell azokat gyöngéd kezekkel elsimítani. _ _, B. Gáspár. A mai tekintetes urak. Koldus: Csókolom kezét tekintetes uram, kérek egy kis alamizsnát ! Tek. ur: Hagyjon békét, hiszen én is koldus vagyok. Milyen az üstökös ? A hogy írják — rettenetes. Rózsaszínű fény. Királyi megjelenésű. Büszke. Három szörnyű csóvával. Megvillanással. Égi terjessséggel. Egy atyafi, aki most látta már a leirott üstököst: — Hát bizony ellentétben minden rózsaszínű fénynyel. három szörnyű csóvával megvillanással: az üstökös szabad szemmel nézve egy homályos, szomorú kis csillag, valami elenyésző köddel, amit egy kis fantáziával üstökösnek is lehet gondolni. Ha a tudósok hónapszámra nem Írtak volna felőle, senkinek fel sem tűnne az égen ez a sokat emlegetett Halley üstököse! Hogy halnak meg az emberek? Az ember tréfálkozó kedve semmit sem kiméi, még a legkomorabb dolgot, a halált se, mint az alábbi népies kifejezésekből is látjuk: A diplomatát: visszahívják. Az ügyvéd : legfelső bírája elé lép. Az utcaseprő: porrá lesz. A színész: »lelép«, A mosónő: elmosódik. A tudós: fogalommá finomul. A vegetáriánus: fűbe harap. A hivatalnokot: más világba helyezik át. A kocsis: elhajt. A festó: színét veszti. A muzsikus: mennyei zenét megy hallgatni. A kalauz: utolsó útját teszi meg. A sirásó : beesik a gödörbe. A nevelőnőt: magához veszi az »ur«. A versenylátogató: letör. A matróz: a legvégső révbe tér. A katonát: felsőbb rapportra rendelik. Az iró : befejezi életét. d ■ vasárnap, m m E53 £30 E3S Orbán. Már hogy miért tették meg Orbán urat olyan hires embernek, hogy olyan nevezetességre jutott, annak különbözők, meg nagyok is voltak okai. »A veres orrú Orbán!« emlegetik azok, akik a bornak nem éppen ellenségei. Veres lett az orra, mivel hát nagyon szerette a poharát másra köszönteni, hogy talpig ihassa a benne habzó nektárt. És a veres orrú Orbánt megmosolyogják, tréfálkoznak vele. Nincs falu, avagy község, amelynek egy-egy »Orbán« ja ne akadna. Terem az ott mindenütt, hol az eklézsia jóvoltából kántorok éneklik el a halottakat. Természetes az, hogy éppen a kántor uraknak van jó gégéjük, mert hát avval keresik a kenyerüket. Természetes továbbá az is, hogy éppen a kántor urakat szokták a veres orrú »Orbának«-nak elkeresztelni. Hanem a veres orrú Orbán sokkal barátságosabb alak, mint halálos ellensége — pedig druszák — »a kék orrú Orbán«. Amely esztendőben a kék orrú Orbán arculatát megmutatja a földieknek, abban az esztendőben a veres orrú Orbán siralomra hajtja fejét. Mert annak a kék orrú Orbánnak nagyon gonosz a természete. Többnyire nevenapján, vagy inkább éjszakáján száll alá sötét birodalmából a viruló földre. Mogorván járja be ennek illatos mezőit, gyümölcsfákkal rakott szép szőlőskertjeit. Rideg mosoly ül ajkain; .sápadt a két arca, széttekint ezen a világegyetem kis csillagján, a mi földünkön s látja, hogy milyen paradicsom az. Enyhe levegője bimbót fakaszt az ágakon, kövér hátán zöld kalászok tengere hullámzik. — Milyen boldogok az emberek, kik itt laknak ! — sóhajt. — Az én országomban jégcsapok függenek ilyenkor a házak ereszén, hó fedi a mezőt, letarlott minden. Kemény hideg uralkodik sziklás bérceim között. Alattvalóim dideregnek, fáznak és éheznek s ezek az emberek, ezek a földiek, várják a bő aratást. Tengerzöld kalászaik aranysárgává érnek, fanyar gyümölcs a fáikon nekipirul, megédesül. S föltámad benne az irigység, szemei kárör- vendőleg mosolyognak. — De jaj nektek! Egy lehelletem elpusztítja minden reményeiteket. S fölszáll a fekete szellem, a kék orrú Orbán sötét birodalmába. Ott a legmagasabb sziklára ül le. Körébe parancsolja a felhőket. Ezek hódolva csoportosulnak lábai elé. A hamvas felhőből, mely a legkeményebb hideget rejti, letör egy darabot és azt hosszú köpenyege egyik szárnyába köti. Azután a koromszinü felhőből is letör egy darabot, mely a szelet hordja és azt a darab felhőt köpenyegének másik szárnyába köti. S száll velük le a földre. S mikor leérkezik, kibontja a köpenyegének azt a sarkát, melyikbe a szeles felhőt kötözte. S lesz szél a földön. Meghajtja a vén fák derekát, a tarackot is kitépi a homokos
