Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-08 / 18. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP. IB eg aa SB Hajts ! — Választási kép. — — A »Magyar Földmivelő« eredeti tárcája. — Irta: Bodnár Gáspár. Billegető Péter uram ott állott a községháza előtt. Nézte-nézte a szállongó fellegeket. Mintha csak saját élete egének siető enyészetét nézné. Vagy talán más gond szántogatja a feje-eszét. Vegyes gond. Múlt és jelen. E kettő. Mer’ a jövő, a jövő? Azt a nagy fejüek csinálják. Az nem az egyszerű koponyának a mestersége. Az tudomány. A jövő tudománya. Az polityika. — Mer’ azért mivel polityizálni? Csak játszás. Játszani meg a gyermekek is tudnak. De politikát, jövendőt csinyálni: a’ má’ más. így szántotta bizony Billegető Péter uramnak a lelkét a jelen idők állása, mikor Bikfalvi nagyságos ur, a messze földről ideérkezett nagyságos ur megszólította: — Emlékszik-e még reám Billegető uram ? — Mán’ hogy mér’ ne emlékezném a nagyságos urra. Még ugyan ám. — Én is hasonlatosképpen. — Meghiszem, nagyságos ur. De még menyire hiszem. — Hát hogy áll a bál ? — Bizony úgy áll a’ nagyságos ur, mint a cövek. — Egy helybe ? — Bizony, hogy egy helybe’. — Látom, hogy az egész faluba' egy felirásu zászló leng. — Hát ’iszen, ideje is, hogy benőtt a fejünk lágya. — Hogy mint kelljen ezt érteni Billegető uram. — Hát úgy nagyságos uram. Hogy bizony eleget ékeltük, hasítottuk, kongattuk egymás koponyáját. Most aztán már benőhetett, begyógyulhatott! — Egy párton van ugy-e az egész falu ? — Jól vagyon mondva. — De hát ez még nem szentirás. Ugy-e bár, Billegető uram ? Billegető uram fel nézett a magas égre. Aztán olyat nyelt, mintha az igazság, az elhatározás, a kitartás harmatát szívta volna magába. Rettenetesen szívta volna magába. — Bizony, hogy szent irás. Mig mi élünk, hát egy párton leszünk. Vagy sehol. De sehol a világon. — Nagy szó ez Billegető uram. Nagy dolognak kellett történni, hogy igy vagyon. És hogy ha igy leszen. — így vagyon. így leszen, mondotta Billegető uram. És kezét, azt a súlyos vas kezét csaknem ég felé emelte. — De azért csak nem zavar ki, ha meglátogatom, Billegető uram ? — Magyar ember senkit se zavar ki, ha vendégül szegődik. Magyar asszony szives asszony, ha a szarka csörög. Csak tessék. Megköszönöm szívesen a látogatást. Billegető uram pedig, amint elváltak, kivette nagy zsebkendőjét és letörölte lüktető homloka verejtékét. Mer’ hát minden a fejébe szökött, a mi történt egyszer... nem is oly régen ... mikor a nagyságos ur követjelölt, ő meg főkortes volt. És azért is, mer’ pedzette, hogy a nagyságos ur meges’ »jelöli önmagát«. * * * Hát úgy történt, amint Ígérve volt. És a’ volt a hegyibe a nagyságos urnák, amit Billegető uram pedzett. A vendég ott ül az első szobában. De még milyen rangos szobában. És huzza ... huzza a jövendő polityikának szálait, akár a jó kötélgyártó. — Hogy hát csak egy párt boldogíthatja a nemzetet. A honházát. Az a párt, amelynek én vagyok a jelöltje. (Már mint a nagyságos ur.) — Möghiszem. A másik párt is emomdó... — De csak mondó ... — Hát iszen minden párt a’... — De még milyen a’... — Hát mégis... gondolja meg Billegető uram. — Tudom, túl vagyunk rajta. Nagyon meggondoltuk. — No de aludjunk még egyet rá. — Akár* százat is. — Hallgasson meg nagyságos uram... — No akkor épen jó útra térünk. — Asz’mondom én is. Sose bántam meg életemben úgy cselekedetet, mint azt, hogy főkortes voltam... a multkorában. — Kára volt belőle? f — Oh jaj, de még menyi károm. — Kérem, Billegető uram. ’Iszen mondottam, kértem, adja be számláját. Az utolsó krajcárig kifizetem. ■— Azt az ur nem bírta volna kifizetni. — No, no, csak elég lett volna rá a birtokom ? — Ne tessen mosolyogni. Nem lett volna elég. A nagyságos ur megbukott. Elment. Itt hagyta a falut. Punktum. De én, de ő, de mi itt maradtunk. Itt maradtunk. Billegető uram arcát elborította a visszaemlékezés sötét fellege. Szemében megrezzent a könny, mint fellegből az eső cseppek. — Igen, mi itt maradtunk. De hogyan? De mikép. Mint az oldott kéve. Mint a szétdult kazal. Tűz nem csinál olyan pusztítást, mint az a korteskedés. Viz nem szakasztja úgy szét a falu lakosságát, mint az az alkotmányos cselekedet. — Nem lehet az ! — De lehet. De még mennyire lehet. Testvér testvérnek ellensége. A jó barátok megtagadták egymást, A leányok itt maradtak pártában. A legderekabb legények más tájékon, más mezőn kerestek virágot. Milyen idők voltak ezek. Jobb arra nem emlékezni . . . *— De ugy-e, hogy elmúltak ? — El. Elmúltak. De kálvárián kellett keresztül menni, mig elmúltak. De még milyen kálvárián. — De feltámadtak! — Fel bizony. És most nem akarunk újra meghalni. Élni. Egy párton lenni. Egy szívvel, egy lélekkel. Egy és ugyanazon névvel az ajkainkon.
