Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-03 / 39. szám
312 MAGYAR FÖLDMIVELÓ A GYERMEKEK VILÁGÁBÓL. A Fóliák macskája. Tűz lepte meg szélben a felvéget, A Póliék háza is leégett. Nem maradt más belőle, hiába! Csak a boglyakemence padkája. Kendermagos cicájok tanyája. Ott dorombolt még nem is oly régen. Mesetermő, szép, téli estéken. Rokka pergett, megcsendült a nóta, Feleltek rá a szomszéd fonóba, Vidámabban kakukkolt az óra. Hova lett a Póliék cicája? Oda jár a kemencepadkára. Ki-kicsalják százszor is a romból, El-elűzi a mérges komondor; Visszaszökik... dorombol... dorombol... A kis hamis. Juliska sehogy sem akart lefeküdni, ’des anyja csak mondogatja neki: — Mesét mondok, ha szépen lefekszel Juliska. De a kis leány csak vickándozik ágyában és csak nem akar nyugodni. Egyszer csak jó gondolata támad a mamának. Felkapja a leánykát és odaviszi a kalitkához, amelyben kis madárka volt. — Látod, már a kis madár is alszik. Menjünk hamar, mi is aludjunk. A leányka engedett. Szó nélkül lefeküdt — és csakhamar el is aludt. De mikor hajnalban az első napsugár bekacsint a szobába és a madárka vígan ugrált a kalitkában, Juliska is felébred. És veszi észre, hogy a mamája, aki napi munkájában ugyancsak kifáradt — mélyen alszik. Mit tesz most a hamis Juliska? Kiszáll ágyából, odasompolvog a mélyen alvó anyához és kelti ... — Talán beteg vagy édesem? — Oh nem ! — Hát miért keltél fel ? — Tessék, ’des anyám hamar felkelni —- szól a jövő gazdasszonya komolyan — mert a kis madár már régen felkelt ám. * * * Az uradalom kocsisának kis fia az urasági kastély előtt játszik ... A földes ur éppen napi sétájából érkezvén, megszólítja a gyermeket: — Ismersz-e engem, kis fiam ? — Ismerem ám, bácsi... — Hát ki vagyok én ? — Az a bácsi — szól a gyermek és szemeit kedvesen mereszti az uraságra, aki az ’des apám kocsijában szokott — kocsikázni. Mester. NEVESSÜNK!!! Apró félreértések. A szegedi kihágási Ínró ajtaja előtt az idézettek és panaszosok között álldogált valamelyik reggel egy öreg tanyai gazda, kezében az idéző cédulával, amit közönségesen »pecsétének neveznek. Várt lelkiismeretesen egész déltájig, mig a sor rákerül. Akkor aztán bement, köszönt s az asztal fö- j lőtt átnyújtotta a pecsétet a kapitánynak. — Ehun van, e, nem tudom mér hivattak. Köztudomásúlag azt sosem szokás tudni, hogy miért hívják az embert. Ennélfogva a kapitánynak meg kell nézni sorba az aktákat, amig végre az egyikből kitűnik, hogy a subás polgártárs egy tehenet járat a legelőre, de csak borjú után fizeti a fűbért. — No, az nem úgy van, — mondja a gazda. — Borjú az leginkább, nem pedig tehén. — Már hogyne volna tehén ! — Nem tehén, — veszi fel a magyar újra a szót, — mert nem volt annak még soha borja. A kapitány kénytelen beismerni, hogy ez a felelet logikának logika ugyan, de nem igaz. És valószínűleg érzi ezt a gazda is, mert levágja a fejét és igen kitartó makacssággal szemléli a csizmája orrát. A hallgatás után még egyszer megszólal gondolatai reflexe gyanánt. — Borjú az, ha én mondom. Ebben a kritikus pillanatban beszaladt a hivatalba egy fiatal nő s utána a pecér egyik segédje. A hölgy azlán kezdi rettentő sebesen mondani a rettentő igazságtalanságot, ami vele esett, hogy a kutyáját be akarta fogni a legény, mivel nincs a nyakán bárca, csak egy szallag. — Igaz ugyan, — mondja — hogy igy van, de az az otromba pléhdarab nem is az ilyen kutyára való, hiszen ez akkora csak, mint az öklöm. A gazda, aki még mindig a büntetés alól való menekülés gondolatával tépelődik, hirtelen közbeszól. — Mondom, hogy akkora, mint egy borjú. A hölgy haragosan fordul a subáshoz s szinte vágja a szót. — Nem igaz. Amaz visszavág. — Tanukat is hozhatok rá. Btzonyifja a felső szomszédom is. — Mit? — Hogy akkora, mint egy rúgott borjú. Még fia sem volt neki. — Persze hogy nem volt, — felel vissza a fiatal hölgy pirulva -- mert nem is lehet neki. De az nem igaz, hogy akkora volna, mint egy borjú. A subás egy tapodtat sem'enged. — Mán pedig hiába beszél a téns kisasszony, mert az akkora. A zavart helyzetben levő hölgy végre elveszti a türelmét s idegesen kitör: — Ez már mégis csak szemtelenség. Mit avatkozik az én ügyembe ? — Én ? — kérdi a gazda csodálkozva. — Hát avatko- zok én a maga dolgába ? Hiszen én a tehenemről beszélek. Erre aztán megszólal a kapitány is. — No látja kend, hogy mégis tehén a borjú. — Hm, köszörüli torkát a magyar — hát ha ennyit fmáncolják érte az embört, oszt a kisasszony is annyit kerepel .. . A SZERKESZTŐSED TELEFONJA. Budapest. Hát mi nem kertelünk. Miért titkolnók? Tszen beszél az idő. Meg a múlandóság. Bizony igaz, hogy okt. 8-án 25 éves. Aztán Téli esték 12, M. Földmivelő 13 évi szerkesztése, illetőleg Írása az akárhogy számítom, ha mindjárt a Lukácsi Gyuszi féle módszerrel is szintén = 25. A számtani igazságok csalhatatlanok. Csak az emberi élet köt ki rajtuk. Mert az emberi életben 50 nem annyi, mint 2X25. Meg van elégedve ? — A feminizmust#. Nem a mi lapunkba való. Kérünk más, valaparv vigasztalóbbat.-5-* MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRON.
