Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-05 / 35. szám
280 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Tizenkétezer korona egy cigány karavánnál. Egy Bott Juon nevű gazdálkodó szekerén búzát vitt Nagyváradra, midőn egy utfordulónál nyolc cigány támadta meg. Bott otthagyva búzás zsákjait futásnak eredt. A cigányok üldözték és egészen Tenkéig kergették. A tenkei csendőrök nyomban a cigányok üldözésére indultak s a vámnál utói is érték, ahol nem akartak vámot fizetni. Bott először is zsákjait akarta visszaszerezni s emiatt közte és a vajda közt verekedés támadt. Bott felkapott egy sátorkarót, azonban a cigány félreugrott s eközben a rúd a szekeret érve eltörött s belőle aranyak gurultak ki, összesen tizenkétezer korona. A horribis pénzösszeg eredetéről ezideig számot adni a cigányok nem tudnak. Bekísérték őket Tenkére. / — István király ünnepe alatt oly tömegesen látogatta különösen a vidéki nép a Magyarok bejövetelét, hogy több Ízben el kellett zárni a bemenetet. Jellemző a magyar nép kulturképességére, hogy egy művészi alkotásban menynyire tud gyönyörködni, ha az hazafias érzését megragadni képes. Még a pénzt sem sajnálja érte, pedig azt ugyancsak meg szokta gondolni, hogy mire adja ki. így egy vidéki földmives a körkép melletti mozgó- féuykép pénztárához téved és jegyet kér. Kérdik tőle, milyet, tiz vagy húsz krajcárosat ? — Egy koronásat, — veti oda büszkén. — Talán a körképet akarja megnézni ? — Persze, hogy azt! Kijövet kérdik tőle: No atyafi, megéri-e az egy koronát ? — Megéri-e ? Megéri az még a pengőt is, pedig szegény ember vagyok. Ilyen a magyar nép. Minden szép iránt fogékony s nem sajnálja az áldozatot, ha várakozásában nem csalódik. Bí EYKSSÜSKü! Érettségi. Vendéglős: Hát mihez ért maga Pincér: Százliteres hordóból, kimérek százhúsz liter bort. Vendéglős -. Felfogadom. * Nem úgy értette. Tanító. Mondd csak fiam, miben halt meg apád ? Tanuló- Az ágyban. * Jó falusiak. — Fáj még a foga Julis néni? — Hál Istennek, már nem fáj. — uh be kár. — S miért ? — Azt mondják, hogy az uj borbély pompásan ért a foghúzáshoz. Fontos. Tanitó : Hány ember van a világon ? Sanyi: Másfél milliárd. Jancsi (felmutat): Kérem, tanitó ur, mi az éjjel még egy kis babát kaptunk! Zuhany. Pincér : Parancsol még valamit ? Vendég: A panaszkönyvet. A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA. Nemo. Szívesen. De cégeket nem ajánlhatunk. A másik kérdésben legközelebb. — Tengerre! No még csak a kék! Hova gondol? — Titkár. Ne tessék hinni. Hadd beszéljék ki magukat. Az elnyomott kebel, a megtelt szív, az epével tetjes máj veszedelmesebb, mint a magát kibeszélt, kikiabált száj. Hadd ömöljék... annál hamarább kiürül. — R. R- Ne tessék már izélni. Hiszen a vak nem látja, hogy mi minden történt rövid pár esztendő alatt. — Budapest. D. J A lap visszajön: Címzett ismeretlen. Mit tegyünk? — Balazsár. Rém híreket nem közlünk. Rém képeket sem. Nem ami műhelyünkbe van a gyára. — Eszmény. A valóság az, hogy nem is eszmény. REGÉNY-TAR A beszélő sir. BODNÁR GÁSPÁR elbeszélése. ^ Endre szoborként állott néhány pillanatig és tekintetével még mindig kiséré az eltűnt leányt. Utoljára! Lehetséges-e? Talán mást szeret? Talán már másnak ígérte oda szivét ? E gondolat villámként járta keresztül fejét és gyöngédtelenül tépé szivének begyógyult sebeit. Aranka is érezte az elmúlt jelenetnek hatását. Mintha megbánta volna a mit tett. Egyedül maradt szobájában. Szabadon át adhatta magát gondolatainak. — De mit tehetek mást, édes jó Istenem. Bátyám hallani sem akar Endréről, elűzéssel, kitagadással fenyeget. Nekem választanom kellene. Oh, de ha Endre is csak olyan, mint ma annyi fiatal ember. Ha ő is csak úgy szeret, mint ma szoktak. Ha a leány szivét ő is csak játékszernek tekinti« melyet, mint a gyermek, hamar megun és eldob ? Szemei észrevétlenül megteltek könynyel, leborult a földre és ajkai szivének érzelmeit rebegték. Nem, nem! Sohasem! Istenem, árvák Istene, hiszek benned rendületlenül! Nekem senkim sincsen e világon, kinek szivemet kitárthassam, ime fogadd kegyesen önvallomásomat. Szeretem őt tisztán és igazán, úgy a mint te parancsolod, hogy szeretni kell. Féltem őt magányosan hagyni bolyongni az élet utain és érzem, hogy én reám neki szüksége lesz. Oh Atyám tégy minket boldoggá s ne dobj már e földön a kárhozatba. Alig végzé szavait, szemeinek alig száradtak fel könyei, mikor nagybátyja hivatta. — Kisasszony — szólott ridegen — mint tudja, kérője van, ma el fog személyesen jönni, szedje rendbe magát. Aranka mosolygott. — Oh bácsika, ön tréfál. Szabadhegyi ur talán gyermekének fogadhatna. A nagybácsi ajkába harapott. — Egy árva leánynak nem lehet válogatni. Meguntam nézni a sok hiábavaló udvarlásokat; most már az lesz, a mit én parancsolok. — Mit tetszik parancsolni bácsikám. Igazán én még nem is tudom. — Azt, hogy Szabadhegyi urnák a neje leszesz! — Én, a Szabadhegyi neje? Hiszen az öreg ur csak nem gondol ilyet komolyan. — Nagyon komolyan. Aranka eddig csak enyelgett. Most komolyra fordult egész lénye. Homlokán lelkének határozottsága derengett, szemeiben megsértett önérzetének tüze lobogott. — Árva leány vagyok — mondá — de ne higyje bácsi, hogy Szabadhegyinek gazdagsága elká- bit. Az árvának is van szive. Engedjék tehát, hogy e szív is követhesse jogát. — Hogy udvaroltathasson magának. — Kegyetlen igazságtalan vád, kiáltott a leány önérzettel. (Folyt, köv.) morvái János könyvnyomdája, szamáron.
