Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-13 / 23. szám

184

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

REGÉNYTAR

Hogyan lett az elkényeztetett leányból jó háziasszony?

BODNÁR GÁSPÁR elbeszélése. 3

— Miért ellenzed tehát, hogy az a leány úgy öltözködjék, mint a hogy módunk engedi? Miért vonod el őt a világtól, hogy itt hervadjon, el mint a virág egy magános kertben! Miért, mondjad miért ?

— Feleség, akarsz őszinte szót?

— Akarok.

— Asszon}', ugy-e mondottam, hogy hallgasd végig beszédemet és bele ne szólj.

— Még az ilyen vádakra...

— Hallgass asszony, vagy itt hagylak.

— Sem feleljek.

— Aztán édesem. De most hallgass ki. Én is meghallgattalak téged.

— Hiszen ez isszonyu! szó nélkül kiállani.

— Hát látod édes feleségem, én nem azt mondottam. hogy szándékosan ölöd meg gyermekedet. Ellenkezőleg, akaratodon kívül teszed azt: majom- szereteteddel. A leány már tizenhetedik esztendejében van. És mint a kis leánykákat szokták, még most is dédelgeted, kényezteted. Óvod hidegtől, melegtől, fáradsággal és utánjárással szerzed neki a sok kényelmét. Soha egy varrótűt nem láttam annak a gyermeknek kezében, sohasem hallottam, hogy mondtad volna: leányom menj a konyhába és készítsd az ebédet, soha egy kenyeret meg nem sütött, egy rántást meg nem káváit! Mondd meg édesem, nincs igazam! Mi lesz belőle! Mire támaszkodik? Fizetésemre? Ha meghalok, nagyon leapad az a kis nyugdíj. Vagy talán olyan férjet vársz, ki biztosítani fogja mind ama kényelemről, mivel te most elhalmozod ? Óh ne higvjétek, hogy ilyen férjre akadtok a mai világban. Részemről nem vennék feleségül egy leányt, a ki nem szereti otthonát, a ki nem szeretheti a konyhát, kitől nem várhatjuk, hogy majd foltozni fogja gyermeke ruháját, ki napjainak legnagyobb részét kötőkében tölti...

— És az én leányomat ilyennek ismered szólt az anya szomorúan, leverten.

— Bizony hallod, közel áll hozzá.

— Az én leányom ?

— Igen a mi leányunk. De kérlek, nem végeztem még be mondókámat. Nyomja szivemet még valami. Mikor az én leányom még kisebb volt és nem a fényes ruhákban, rózsás kalapokban, zajos kávés délutánokban kereste és találta örömét: olyan szépen tudott imádkozni. Emlékszem a boldog estékre, mikor az én leányom összetette kis kezecskéit és rebegte gyermek-imáit. Füleimbe cseng most is a harangszó, melynek ékesen hangzó nyelvét megérté a kis leány, letérdelt — és imádkozott. Azóta jó idő telt el, fejemet dérrel hinté be az élet, a kis leányból nagy lány lett. S mi minden változott. A gyermek nem tud imádkozni. Nem látom, hogy összetenné kezeit, égre emelné szemeit. Mikor olvasni tanult, egyszerűen kötött imakönyve vala; most vettél neki drágát, bársonyost, ezüstöst, de lapjai tiszták ... szétválasztlanok, mintha most kerültek volna ki a könyvkötő prése alól. Anvjok, gondolkoztál te arról, mi lehet ennek oka ?

Az anya pedig elsápadt e beszédre. Halvány két arcáján végig folytak könyüi, ajkán megfagyott a szó. Mélyen érintették férje szavai, felébresztették lelkiismeretét, megrázták egész kedélyét.

— Pedig az a leány jó lélek, folytató beszédét Réti ur. Van nemes szive, derült kedélye, jó lelke éppen, mint az anyjának. Csak meg kell fogni kezét s rávezetni arra az ulra. hol te jártál édesem egész életeiben. Nem engedni, hogy szivének vágyai a való élet határain messze — túl csapongjanak; nem engedni, hogy ifjúságának napjai a semmittevésben, a regényolvasásban teljenek el. Ez egy veszélyes ábránd világba vezeti őt, ahol annyi ártatlan leány veszti el derült kedélyét, jó lelkiismeretét és ezzel együtt jövőjét. És most nyugodtan vagyok édesem. Megtettem apai kötelességemet! Nem nyugodtam volna síromban, ha ezeket elhallgatom. Még semmi sem késő. Hozzá kell látnod a munkához, én hiszem, hogy meg lesz eredménye. Segítségedre leszek mindenben, melletted állok, hogy ki ne fáradj. Ugy-e jó feleségem, te megértettél engem s meg vagy győződve most már, hogy szeretem leányomat, úgy mint egy apa csak szeretheti.

Rétiné asszony felemelkedett ülő-helyéről, odament férjéhez, megcsókoló azt, fejét keblére hajtá és keservesen sirt.

(Folyt, köv.)

Aki másnak vet. A dúsgazdag S. családnak van egy közös birtoka valamelyik déli megyében. Szép, nagy birtok, sok-sok búzával és rozszsal, ősi kastélylyal és évszázados parkkal. Itt élt nyáron patriarchális egyetértésben a nagy család. A legöregebb S. a tiszttartókkal intézkedett és egyre-másra rendelte az uj cséplőgépeket; a fiatalabb S.-ek és S. hölgyek azalatt vadászgattak, lovagoltak, auto- mobiloztak és a park tavában velencei éjszakákat rendeztek.

Azonban mindeme gyönyörűségeknek vége szakadt. Tavaly télen megbomlott a családi békesség s a viszálykodás a vagyonközösség felmondásával végződött.

Megkezdődött a nagy perlekedés. Két lipótvárosi ügyvéd vezette a harcot s az ügyvédi fogások fegyvertárában kiélesitették a fegyvereket.

Még ősszel történt, hogy a két ellenfél fiskális leutazott a birtokra, hogy ott földméréseket eszközölhessenek. A kastélyban az öreg S. fogadta őket, mindkettőt nagy vendégszeretettel.

Az ügyvédek dacára hadviselésüknek nem igen haragudtak egymásra, sőt a kastélyban még jobban összebarátkoztak. A legjobb ételeket ették, a legfinomabb borokat itták és közben nem resteltek brúdert is inni egymással.

Az öreg S. flegmatikusán nézte ezt a jó barátságot, gondolt egyet magában, de nem szólt semmit.

Egy reggel, miután a fiskálisok megint jól bepezsgöz- tek, elhatározták, hogy a családi automobilon kirándulnak a környékre. Hivták az öreg S.-et is.

— Jöjjön S. bácsi, — szóltak hozzá — pompásan fogunk mulatni.

Az öreg azonban fejét rázta.

— Sajnálom uraim, — szólt keserűen -- én nem mehetek. Nekem sok dolgom van t vetnem kell, hogy az urak ... arathassanak.

A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA.

Vidéki. Igazsága van. A gazdaszövetség oly időre tette a maga nagy gyűlését, mikor a tanférfiak legnagyobb része nem mozdulhat. Mi sem. Ámde a gazda-közönségnek is megvannak bizonyára a jogos és kényszerítő indokai. Hát sajnáljuk, hogy nem mehetünk. A tanítók nagy része se’ mozdulhat még.

MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZ ATMÁRON. /