Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-17 / 2. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 11 Nemzeti vagyonosodás . . . A nemzetek két forrásból táplálkoznak. Eszményi és anyagi forrásból. ügy kell ezt érteni atyámfia, hogy csak az a nemzet élhet, maradhat fenn, mely tudja, miért él, mely a szépért, jóért, igazért lelkesedik és a jólétnek egy bizonyos fokáig küzdi fel magát. Volt egyszer egy francia király, aki azt mondotta — Nem nyugszom addig, mig országomban minden parasztnak fazékjában vasárnap tyuk hús nem fő. No, hát ma már ez a tyukhus meg van ami szegényes házunkhan is. Sőt úgy tetszik nekem, hogy a sors cserélődik. Ma Magyarországon az iparos, munkás ember jó keresetnek örvend, olyan keresetnek, hogy akár mindennap is tyuk húst ehetik. Hiszen közszájon forog: — Ma csak a munkás ember keres. És úgy is van! A munkás ember nagy munkadijat kap. Érzik is. Pöífeszkedő lenézéssel vetik meg, ha egy-egy családban főtt étellel kínálják vagy az alku közben ennek a főtt ételnek kilátásba helyezését szóba hozzák. Neki nem kell ! — Pénz beszél, kutya ugat. Punktum. Hát jól van. Mi nagyon örülünk annak, ha a munkás embert jól fizetik. A munkás méltó az ő bérére. Csak azt szeretnők, hogy ez a jó munkadij a nemzeti közvagyonosodást idézné elő. Mert ez a fő. Hogy tudna a magyar ember takarékoskodni. Tudná értékesíteni. Hogy, mint mondani szokás, tollasodna a magyar. Alapitana tűzhelyet. Venne, építene házat. Tartana nem lukszus, nem úri: de tisztességes polgári kosztot, hogy már igy beszéljünk. De nem igy történik. A jó kereset elúszik. A bor és pálinkamérések szaporodnak. Oda viszi a magyar ember keresetét a kocsmába. Nem is eszik úgy, mint kellene. Csak iszik! Vasárnaponkint, szombat esténkint iszonyú kép tárul elém. Fáj a lelkem, mikor a magyar munkás, iparos szórja a pénzét. Tudok esetet, hogy egy raktárnál a munkások majd 4 koronát keresnek naponkint. Szombat este kézhez veszik a keresetet. Elmennek a mulatóba. És hétfőn reggel 10—20 krajcár előlegért rimán- kodnak, hogy reggelit vehessenek. Az ő keresetük — mind elúszott . . . így természetesen szó sem lehet nemzeti va- gyonosodásról, közjólétről. És megelégedésről sem. Uram Istenem, hogy kellene ezen a bajon segíteni! Mert ha nem segítünk, bizony baj lesz. Ebben az országban soha se lesz nemzeti közjóiét. Csak nyomor, elégedetlenség. Mindenki tegye meg a maga körében tehát amit megtehet — a nemzeti közjólétért. Punktum. TÉLI ESTÉK. Az idő gyorsan repül... Ambrus gazda szótlanul, mélységes gondolatokba merülve, ül a kandaló mellett. Amint arcáról leolvasható, ő rajta nem fog ki a költőnek téli fűtött, meleg szobát dicsérő verse, hogy : — Hol a boldogság mostanában ? . .. Ő, Ambrus gazda, bizonyára nem mondaná e kérdésre ezt a feleletet: — Hogy a boldogság mostanában a barátságos, meleg szobában lakozik. Ott ül szótlanul a kályha mellett. Hűséges kisérőtársa, gondüző pipája beletemeti füstjébe. A szobába belépő idegen nem is láthatna egyebet, mint füstkarikát. És nem hallana mást, mint szívből fakadt mély sóhajokat. Nem a fájdalomnak hírnökét, hanem a megelégedést jelző önkéntes megnyilatkozást. így van ez jól. így szoktak nyilatkozni már az öregek. A tiszta szivü, józan gondolkozásu, magyar nép zöme. Ambrus gazda éppen az ötvenedik esztendőt tapossa. Ötvenedikszer áll már ő a múló évek sírjánál ... És minthogy most is közeledik az év utolja, éppen a múlandóság érzete motoszkál agyában . . . Talán reggelig is elrágódnék e szerinte meg- fejthetlen talányon, ha élettársa, Zsuzsa asszony be nem szól férje-ura gondolkozásába, elmerengésébe. — Apjok, jöjjön már közelébb. Talán fázik, hogy oly sok ideig ül a kandalónál? — Dehogy fázom, Zsuzsa, dehogy fázom. Nem fázom én. — Hát akkor miért nem jön ide mellém a lócára ? — Csak azért, mert gondolkozom. — Itt is lehet gondolkozni! — De nem úgy ám, mint itt a kandaló mellett. — Ugyan miért nem ? — Hát csak azért nem, mert . . , — Miért mert? — Megmondod*. — Apjok, jöjjön ide mellém a ládára és itt mondja el. — Megyek már. És a tisztességben, becsülésben megöregedett, illetve öregedő házastársak a régi, meghitt karosládán ültek a kővetkező percben. — No, mondja már apjok, micsodán gondolkozik ? — Hát azon gondolkozom anyjuk, hogy immár ötvenedikszer szökik el tőlem az esztendő. — Szép idő. — ötvenedikszer repül el tőlem a tavasz, nyár, ősz és a tél. . . — Istenem, hogy eltelt az idő. — Bizony el, feleségem. Pedig milyen hamar. És milyen gyorsan elrepült? ... Az igaz, hogy gyermekeinket felneveltük. A fiuk már mind a négyen a maguk szárnyán vannak. Az egyik jányunk is férjnél van . .. — Hallja apjuk, én úgy sejtem, hogy jövő karácsonykor már ez a kisebbik jányunk sem lesz a miénk. — Hogy-hogy?
