Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-10 / 1. szám
X HÉTRÖLHÉTRE. Itthon. Ünnepek után. Ünnepek után vagyunk. Elmúltak ezek is, mint minden a világon, ami időben történik. De jól esik és hasznos is az elmúlt időkre visszagondolni. így például ez az ünnep is beigazolta, hogy Magyarország még mindig keresztény osszág. Sőt kiáltó jelek mutatják, hogy még csak ezután lesz igazán az. Annak is kell lennie. Csinálhatnak akármit. Karácsonykor még az istentagadó is érzi — az Istent. Mily csudás is ez az ünnep. Miért is van máskép minden, mint a szürke hétköznapokon ? A modern táltosok azt modják erre, hogy szokás. Bolond beszéd. Hiszen a szokás éppen elszürkül, ellapul, unottá lesz. A karácsony, meg mindig friss, mindig üde. Tél van s mégis úgy vidul a tavasz az ember keblében, mintha csak az első tavasz érkezett volna meg a világra. Azt mondják: — A tömeg szugestiónak grandiózus példánya az egész. Érted ezt a bolond beszédet atyafi? Hát annyit jelent, hogy egyszerre megbüvöl valaki benneteket, hogy máskép érezzétek, mint hétköznap. Persze, hogy persze! De ki az, aki megbüvöl, hogy békesség, hihetetlen megnyugvás szálljon az emberek leikébe. Még a vallástalan emberbe is. Erre nem felelnek a nagy modern táltosok. Miér’, mer’ azért, hogy be kellene vallani, hogy hát ez a valaki az Isten, a földre szállt Megváltó. Ezt meg már nem igen smakkol nekik bevallani. Miér’, mer’ azért, hogy hát önmagukat ütnék nyakon. Miért nem szuggerálják a nagy, általános békét? Melyért annyit beszélnek, gyüléseznek, fáradnak. Hogy ne legyen háború, hanem örök béke. Miér’? mer’ azért, hogy ember nem hozhat Békét, nagy általános békét a földre. Csak az Isten! Az időjárás különben az ünnep alatt szeszélyes volt. Fekete karácsonynak nézte az ember, mert szent estén, még első nap sem bontották ki a kis Jézuska párnáját, legalább a föld azon részén nem, melyre itt nálunk az ég alja borul. Ólmos, nehéz fellegek szállingóztak és ólom eső festette szürkévé az utakat. Hanem aztán. Megkezdődött a havazás. Lomha, bőséges szűz hó esett; fehér bunda takarja a földeket, legalább, mikor e sorokat írjuk. Hej, be jó lenne, ha ez a takaró megfogná a gazda jövendő reménységét — a jó, termő esztendőre. Különben, Isten — a gazda. A legjobb gazda. Ö tudja mi kell, mi lesz. Hát nyugodjunk meg az ö gondviselő elhatározásában. '- A politika. Nyugodott az ünnepek alatt ez a rakoncátlan vén leány — a politika is. Mikszáth Kálmán, a régi jó időkből hírmondónak maradt igazi iróember különben ringyónak nevezi a politikát. Egyik karácsonyi cikkében fel is sóhajt: — Milyen jó volna most, ha sohasem ismerkedem meg ezzel a ringyóval. A politikát értem, mondja, mintha most is csalánnal csipkednék a testét. Hát bizony jobb is volna, ha a magyar kevesebbet politizálna és többet gondolkodnék, dolgoznék. Mert a politikából meg nem él sem a nemzet, sem a polgár. S vajmi nagyon csalódnak azok, kik a nagy választási jogból — bőséget, eldórádót remél- lenek. No de mi se politizáljunk ám. Az ünnepi újságok. No ez már igazán szörnyűség volt. Nem újságot adtak, küldtek a fővárosi szerkesztők, de valóságos könyveket. — Az Isten szerelméért, egy hónap kell, mig elolvasom, mondotta Danyi bátyánk. Egyik túllicitálta a másikat. Az igaz, hogy volt benne sok lé, sok vizenyős, lápos terület. De mindegy ! Csak az oldalszámok gyarapodjanak. Tetszettek nekünk azok az újságok, melyek máskor az Istennel, meg a vallással csak úgy félvárról beszélnek. Most jó a vallás. Most jó a karácsony. Most hadd jöjjön — a kis Jézuska. Miér’? mer’ azért, hogy hát mi a fészkes izéről Írnának. Hiszen ezek nélkül az eszmék nélkül tehetetlenül ülnének az Íróasztal mellett. Száraz, apadt kutból meríteni nem lehet. Amit tudnak, ami gondolatuk, műveltségük van, azt a kereszténységtől kapták. Mégis olyanok, mint a rossz gyermekek, azt a cicit harapják, amé’kből táplálékukat kapják.
