Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-20 / 50. szám
MAGYAR FOLDMIVKLŐ 399 — Jaj, de szép volt, nagyanyó! Beszélj még tovább — kérték a gyermekek nagyanyót — és megcsókolták ráncos kezeit. Nagyanyó szemeiből lelki öröm, boldogság sugárzott. Szívesen beszélt volna ö unokáinak akár reggelig is. De észrevette, hogy kántálók jöttek. Már el is kezdték a fiuk, behallatszott énekük: „Krisztus Urunkiutk áldott születésén, Angyali-verset mondjunk szent ünnepén, Mely Betlilehemnek mezejében régen Zengett eképpen : Dicsőség magasban az Istennek, Békesség legyen földön embereknek És jóakarat — mindenféle népnek És nemzetségnek ! . . . A gyermekek kimondhatlan örömmel hallgatták az éneket. Aztán nagyanyó kötényébe kapaszkodva várták az engedelmet, a boldog percet, mikor a kis Jézuskát szinröl-szinre láthatják. És e boldog perc nem késett. Nagyanyó kimondta a várva-várt örvendetes hirt: — Megérkezett a Jézuska! Menjünk gyerekek! Tegyünk tisztességet neki! És a család örömangyalai végtelen boldogsággal szemlélték a kis Jézuskát a jászolban ... S». P. A nap már lemenőben. A nap már lemenőben. Igen, az esztendőnek, az 1908. esztendőnek. Mikora nap búcsúzni készül, a költő szerint tüzet rak a fellegekben. És úgy áldozik le. Az ember napja, esze, emlékezete is tüzet gyújt a leáldozó év utolsó napjaiban. És e tűz világánál végig méri az esztendő megfutott útját. S mintha fülébe csengene az ének: Keskeny életünk határa — tűnnek annak napjai, Mint az árnyék, füst és pára S mint mezők virágai. Isten ! ki a századoknak egybefűzted láncait . . . Csak te nézed változatlan, Az idők futásait. Bizony, csak az Isten! Mert csak egyetlen egy nagyság van. Csak az Isten nagy! Más senki sem. Vagy talán megállapíthatja csak egyetlen pillanatra is az időt valaki? Császárok, királyok, hatalmas hadvezérek. Tudósok, feltalálók, hadsereg, szurony . . . megállíthatjátok az időt? Bizony nem ! Beszélik, hogy egy hatalmas császár milliókat Ígért egy nagyhírű orvosnak, hogy csak egy órával hosszabbítsa meg az ö, már mint a császár életét. Aztán birodalmát Ígérte oda. — Nem lehet, hatalmas császárom! Életünk az Isten kezében van. Senki más nem rendelkezik vele. És az ember az életet mégis, mily könnyelműen pocsékolja. A heteket, a hónapokat, a napokat, az órákat. Még a perceket is. Hány embert üldözi az unalom. Ez a réme a gazdag embernek, aki az élet kelyheit sorba kiitta, kimerítette. És a munkás ember is, kinek az idő mindene. Tőkéje, kamatja. Fizetése, ingatlana, ingósága egyaránt. Sokszor és sokat kérdezték tőlem, e sorok írójától: hogy miképen jut annyi ideje. Írásra és sok-sok más dolgára, amit hosszú éveken keresztül végzett. — Hát egyszerű a dolog. — szokom inon- dani. Korán megtanultam becsülni ... a perceket. A percek megbecsülése az élet és munka legnagyobb titka. Az emberek ezt a nagy titkot nem ismerik. Nem is akarják ismerni. — Eh, — mondják — csak egy óra van délig, estig. Nem érdemes már dolgozni! És hány órát elhajítanak igy. Ha összetennék, napok, hónapok, sőt esztendők válnának belőlük. Mikor aztán a nap lemenőben és tüzet kezd gyújtani az emlékezetben: akkor lélegzenek fel: — Milyen visszahozhatlan idő! És elfogja őket a múlandóság fájó érzése... Cserebogár, sárga cserebogár, Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár . . . Bizony, hiába is kérdeznétek. Mert nyár, gyümölcsös ősz sem lesz többé! Tolt — nem lesz! A nap lemenőben Tüzet rak a felhőben. Boldog, ki a tűz fényénél munkás életre tekinthet vissza és önérzetes lélekkel, megadó szívvel mondhatja el : — A munka gyötört, de gyötörve boldogított! Punktum. A műjég;. Nagy Albert angol király műveiből egy német tudós részleteket közöl, amelyek bizonyítják, hogy a müjég készítését már ezer esztendővel ezelőtt ismerték. A király ugyanis feljegyezte egy világot járt ember következő szavait: »Az észteknek van olyan törzse, mely hideget tud előállítani, ez okból halottaikat hosszú időn át elföideletlen hagyhatják a nélkül, hogy azok rothadásnak indulnának) mert mesterséges hideget eresztenek rájuk. Ha egy akó vizet tesz az ember eléjük, az észtek képesek megfagyasztani akár télen, akár nyár.on.« Az angol király ezt a közleményt az Oróziusz-féle világtörténet fordításából vette, melyet Orózius a Krisztus után való kilencedik században fejezett be. Nagy Albert, illetve Oróziusz eme híradása ellenére az észteknek ez az ügyessége Európa népei előtt hosszú ideig titok maradt és a müjég ismerele csak a 16-ik században, a Kelettel való szorosabb érintkezés utján vált közkeletűvé. Az abban az időben Törökországot megjárt utasok értesítenek ugyanis arról, hogy a szultán és pasái nagy jégvermeket ásattak, a melyeknek jövedelme évente néha a nyolvanezer forintot is meghaladta. Salomon Schweiger ezt Írja 1587-ben utinaplójában: »Ilyesféle jégverem sok van a város környékén, Galalában; a verem fölé fakunyhót állítanak. Sok hóhányó szorgoskodik itt, a ki télviz idején a havat a vermekbe lapátolja; a hó a veremben jéggé válik, a jeget pedig akkora darabokra vágják, hogy kettőt egy 16 alig bir elcepelni. De nyáron még a hó léből is tudnak a törökök ugyanilyen jeget csinálni.« Sok idő telt még belé, mig a törököktől a műjégkészitést a többi európai nép is eltanulta és általánosan használttá tette.
