Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-11-22 / 46. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÓ 363 Ami még pótolható. Vannak dolgok az életben, amit ha egyszer elmulasztottunk megtenni, megcselekedni, — sohasem pótolhatók. Keserves jajszó az, mikor az embernek azt kell mondania és úgy kell felsóhajtania: — Lehetett volna! — Most már vége. Lehetetlen. De vannak ám olyanok is, melyekre nézve csak gondolja az ember, hogy már nem pótolható. Hogy lehetetlen. És úgy a fejébe veszi ezt a gondolatot, hogy azt ugyan fejéből kiverni nem tudja senki emberfia. Magával hordozza talán kora fiatalságától fogva és viszi az élet utján egész — be, a sírjába. Pedig nem a lehetetlenség kisérte. Csak az a vak hit: — Most már késő! És ez a megszokottság, megrögzöttség, hogy ennek már igy kell lenni. Máskép nem is lehet. Pedig csak egyetlen egyszer kísérelte volna meg, csak egyetlen egyszer gondolta volna, hogy hátha mégis, máskép is lehetne? Már rálépett volna arra az útra, mely gondolkozását megváltoztatja és vak hitét a csudálkozással váltja fel. Hogy ime ! Soh’ se hittem volna! Ezt a jelenséget tapasztaltam én azoknál az embereknél például, akiket gyermekkorukban nem tanítottak meg az irás és olvasás mesterségére. És hányán vannak ilyenek még a mi országunkban, édes Istenem ! Nem is jó rágondolni, szégyenlem ide Írni számukat. Pedig tudom, ismerem. Hányán és hányán gondolnak vissza keserűen gyermekkorukra, amely elmúlt anélkül, hogy ezt a szép adományát a jó Istennek, az irás és olvasás mesterségét megszerezhették volna. Hányszor és hányszor pirultak. Szégyelték magukat, mikor az a sor jött, vájjon tudnak-e Írni vagy olvasni ? De hagyjuk az ilyen emlékek felújítását. Én csak a’ mondó vagyok tehát, hogy igenis, én is, mások is tapasztalták, hogy igenis ez a mulasztás pótolható. A nagykorú emberek is könnyű szerrel megtanulhatnak írni és olvasni. Csak akarni kell! Csak nem kell álszégyenből elbújni ennek lehetőségétől. Csak kitartás és szorgalom. Hát nem láttátok, hogy a kis vízcsepp, ha sokszorosan esik, még a követ is kiássa. No lám. Hát ha ez a kis csepp megbirkózik a kővel, a legkeményebb kővel, egy erős, felnőtt, különben józanul gondolkodó ember ne tudna megbirkózni az irás és olvasás mesterségével, ami utóvégre is nem ördögi mesterség. Példák, ezer és ezer számra menő példák igazolják, hogy nem az. .... De atyámfia, miért huzakodom én most ezzel az iskolás dologgal elő, fogod kérdeni bizonyára. Hát megsúgom . . . Az uj választási törvényből, az általános szavazati joggal kibővített törvényből már annyi kitudódott: Hogy csak azok fognak voksolhatni, szavazni, akik Írni tudnak Hát atyámfia, ha még nem tudsz Írni és gyakorolni akarod majd ezt a szép alkotmányos jogot, fogj hozzá és tanulj Írni. Mert e tekintetben való hiányosságod — még pótolható. Az ám! TÉLI ESTÉK. A megbánásról. — Carmen Sylvától. — „Péter pedig kimenvén keservesen sirt.“ Nem lehet nagyobb fájdalom, mint a megbánás. Vas abroncscsal szorítja szivünket a nélkül, hogy megölne; és kínoz, a nélkül, hogy vigasztalna. Lehet-e nagyobb kin, mint a hang, mely nappal és éjjel kérdi: „Mit csináltál?* Akár mely más fájdalom hoz magával vigasztalást is, hoz órákatt melyekben a megtört lélek megnyugszik és felejti a szenvedéseket. A megbánás azonban nem nyugszik. Kínoz éjjel és nappal, elűzi az álmot, az elfáradt szemekből, nem tűri a nyugodalmat és megakadályozza a szívnek eltompulását. Midőn felebarátja egy barátságos szót mond neki — a szerencsétlen a megbánástól gyötörve gondolja magában: „Oh, ha tudnátok mit csináltam én!“ Midőn a nap sugarait nézi, lelkében azt mondja : „nem vagyok érdemes, hogy nekem világítsál“. És midőn a nyomorúságok felkeresik, ő magában beszél és mondja: „Titeket is én szereztelek“.— Keserves, nagyon keserves az élet, midőn önmagunk elől kell szöknünk és midőn belsőnkbe néznek azon átható szemek, melyeknek tekintetét ki nem állhatjuk. Akkor minden jóra és szépre való igyekezeteink megtörve állanak előttünk, akkor elhervad büszkeségünk és önbizalmunk, akkor örökre letűnt csillagunk, mely világított. — Az éjszaka pedig, mely ránk borult sötét és hosszú, — és az örvény, mely lábainknál kinyílt, sötét és mély. Tapogatódzunk minden oldalon és sehol sem lelünk menekülést. Ekkor mérhetetlen félelemtől elragadtatva némelyek véget akarnak vetni a fájdalomnak, mely kínozza és az életnek, mely részükre tűrhetetlenebbé lett, mint magok a szenvedések. Véget vetnének életöknek, ha nem éreznék, hogy nekik a halál nyugalmára sincs joguk. Ez a nagy kétségbeesés, mely el fogja azokat, kik önmagukban elvesztették bizalmukat. Ez a legnagyobb kin, mely körülveszi az embert, midőn őt épen a legnagyobb gyötrelmek kínoz zák. Ez a földi pokol. Vájjon mit gondolt Szt. Péter apostol, midőn látta, hogy a Megváltó reá néz? Mit gondolhatott ő, ki életét volt kész Krisztusért feláldozni és most a veszedelem órájában háromszor tagadta meg? Bizonyára óhajtotta a halált. Azonban már késő volt, mert akkor tagadta meg az Üdvözítőt, midőn a legnagyobb erélylyel kellett volna, hogy vallomást tegyen róla. Most már nem volt méltó arra, hogy Krisztussal és Krisztusért szenvedjen. Ezentúl hosszú, nehéz és áldozatokkal telt élet várakozott reá, mig az égi kegy méltóvá tette, hogy vértanúi halált szenvedjen és ekként kitisztuljon és feloldoztasson az élet minden nyomorúságai alól és egyesüljön az ő kedves meste-' révei Krisztussal. Azon irtózatos óra után Péter nem beszélhetett többé mesterével, nem hallhatott egy megbocsátó szót sem tőle, mert az elválás órája megérkezett. Tetteink irtózatossága és a szivünket eltöltő megbánás abban áll, hogy nem vagyunk képesek
