Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-10-25 / 42. szám
332 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Hány éves is a gyerek ? — Az öreg biró fiával jön a sorozásra. A biróéké Szent György táján született, a mesteréké meg szüretkor. Gyenge termésünk volt akkor. Elakadt a beszélgetés. A rossz termésen járt az eszük. Hiszen majd minden esztendőben rossz a termés. Egyszer a jég veri el a szőlőt, másszor a szárazság okoz kárt a gabonában. A toronyóra ütni kezdte a tizenegyet. A nagy csendben félelmetes volt az öreg óra vastag hangja, amely a múlandóságra figyelmeztette őket. Gondolatuk önkéntelenül is visszatért a hátuk mögötti házra, a benne 1 akójára, a nagybeteg mesterre. Elszorult a szivük, féltek a halálra gondolni. Szótlanul megindultak, bandukoltak hazafelé. — Szegény gyerek, — mondta sóhajtva köszönésképen a kisbiró, amikor elváltak. — Szegény asszony. — toldotta hozzá a harangozó. — Én Istenem, de nehéz a világ sora, — mondotta magában az öreg, amikor nyugodni tért. A mesterék háza körül már ott leskelődött a halál. A beteg az ágyban feküdt, felesége az ágy szélén ült, kisirt szemekkel s törölgette, simogatta a beteg verejtékes homlokát. A fiú künn a kerités mögött sirt; hallota is, meg nem is a beszélgetőket. A fájdalom lekötötte minden gondolatát. Amikor erőt tudott venni magán s elhagyta a sírást, benyitott a szobába. Az apa szólni szeretett volna még a fiához, de nem tudott, csak könnyezni. Sokáig elnézte a fiát, azután képzeletében nőni látta. Látta, miként bontakozik ki az ifjúból mindaz ami szép, ami jó, ami naggyá, erőssé teszi. Látta a munkában megedzett embert, akit a dicsőség fénye ragyog körül. E fény körében ott látta oldalán az anyát, az elhagyott özvegyet. Lassan-lassan a szép gondolatok elringatták, elűzték a gondot, arca kiderült, mosolygott, megnyugodott. Hosszú órákon át el voltak igy szótlanul. Az anyát is, fiút is elvitték gondolatai messze előre és megborzadva nézték a jövő képét. Haszontalanul kerestek vigaszt, fájdalmukra nem jött más enyhülés, csak a tarka, de röpke álom. A fájdalomtól, sok sírástól elaludtak mind a hárman. Másnap szomorú reggele volt Dombfalunak. Az öreg harangozó megszólaltatta a lélekharangot s már az egész falu tudta, kinek a lelke szállt az örök élők honába. Az emberek sajnálták, az asszonynép meg a gyerekek megsiratták a derék kántort. .., Ez akkor volt még régen, nagyon régen. Azóta sok viz folyt le a Dunán. A kántor fiából, Csendes Bandiból embernyi ember lett. A sors messze elvetette szülőhelyétől, Dombfalutól, nem látta az apja temetése óta. Pedig akkor még gyerek volt, alig húsz éves. De sokszor gondolt vissza arra a kis poros fészekre. Emlékében ott éltek a régi alakok: az öreg harangozó, meg a kisbiró. Mintha most is hallaná a beszélgetésüket. Egész szivével, egész leikével vágyakozott ki a zajos fővárosból, az egymást lökdösö emberek tömegéből, a falu csendes, békés lakói közé. ■— Talán most is beszélgetnek a faluban ott a mi házunk előtt, úgy, mint akkor, — szőtte gondoláit elmélázva bennük. — Elmegyek! — kiáltott föl határozottan. — Hiszen már elmentem volna, — beszélgetett tovább magához, — csak olyan messze ne lenne. De sok pénzbe jön. Egyszer az egyik gyereknek kell cipő vagy ruha, egyszer a másiknak, Mindig van valami. De most elmegyek. Meglátogatom a régi házat, megnézem az apám sírját. És a komoly Csendes Bandi, mint valami ábrándos gyerek utazott szülőfalujába. Az utón mindenféle gondolat megfordult az agyában. — Milyen rövid is az élet — gondolta magában — és milyen hosszantartó sok benne a fájdalom. Milyen csúnya, léha ez a nagy város. Hogy siet, rohan itt az ember ember elé, hogy mutat szeretetet, gyűlöletet, ahogy érdeke kívánja. Hogy dobálja becsületét, hogy piszkitja jellemét, önérzetét, hogy csinál üzletet a szívből, hogy önző célját elérhesse. És ha az évek száma összetorlódik, hogy roskad össze a múlt bűneinek súlya alatt. Mennyivel tisztább, szebb a falusi élet. Már jó alkonyat felé járt az idő és Domb falura ráborult a csendesség, amikor a kocsija berobogott. Alig ismert a falura, alig találta meg a régi házat. Milyen nagy változás esett ebben a kis faluban. Még a teplom sincs a régi helyén. A régi mesterház, ahol ők laktak, a hol a haldokló édes apja fájó zokogása tépdeste a szivét, most zajos korcsma, Istent káromló, duhajkodó legények tanyája. Micsoda kegyetlen, szivettépő kép ez. A hatalmas, erős ember zokogva borult a kerítésre s képzeletében hol a haldokló ágyát, hol korcsmát látta. Előtte a pádon üldögélve durválkodtak, vihogtak a legények. Nem a régi emberek, nem a régi hangok. Nem akarta hallani őket. A múlt emlékeiből élő jó szivét erős fájdalom érte, visszavágyott övéihez a tülekedő nagyvárosba. Az őszi szél fütyülve, a fák remegve temették a nyarat, a múltat, az életet. Most, hogy utána beszélgetnek a faluban, azt mondják a gyerekek, a nagy emberek : — Egy idegen bolond ur járt erre, aki sirt a kocsmánál. más "baja,. Irta: Bodnár Gáspár. Egy alkalmatossággal én már Írtam a más bajával való törődéssel. Nemes, szép értelemben tárgyaltam én azt a cselekedetet, mikor valaki a más bajával törődik. Nemesnek mondjuk, mert azért törődik, hogy máson, felebarátján segítsen. Olyanon például, akit jóformán nem is ismer. Akitől nem kapott semmit és nem is vár semmit. De mégis segíteni óhajt rajta. Önzés, haszon nélkül. A lélek, a szív sugaila- tiból. Magáért a közért, a jóért, egyesekért, édes mindnyájunkért. Például: a járdáról gondosan eltávolitok egy dinnyehajat. Azzal a gondolattal, hogy valaki meg- sikolván, lábát törheti. Mennyi bajtól, keserves szenvedéstől szabadítom meg felebarátomat. Vagy valaki eldob egy égő szivart, cigarettát (ami igen gyakori.) Tüstént eloltom, eltaposom. És teszem ezt azzal a