Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-08-02 / 30. szám
236 MAGYAR FÖLDMIVELÓ 1. Jól vásárolni. 2. Tedd félre a pénzt, hogy dolgozzék a számodra. — Első dolgom volt — mondotta egyszer Rockefeller — hogy megtanultam takarékoskodni. Zsebemben csöndesen maradt a pénz, nem ösztönzött mulatozásra. Mindig jótékony volt. Emlékszik olyan időre is, amikor százhuszonöt koronát keresett egy hónapban s ekkor öt és fél százalékot áldozott jótékony célra. Önállóságának második évében már 4500 korona megtakarított pénze volt. Nemsokára összeveszett főnökével és bizományi üzletet nyitott. Mezőgazdasági termékekkel kereskedett és pedig oly ügyesen, hogy az első évben is 20 ezer koronát takarított meg. Most évi jövedelme 220 millió korona. VASÁRNAP DÉLUTÁN Petőfi dajkája. Kéry Gyula Írja a „Friss nyomon“ cimü most megjelent könyvében: Több ízben jártam Kiskőrösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petőfi szüleit, Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné, született Kurucz Zsuzsán- nát, töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földművesnél, ki a második férjétől származott leányát bírta feleségül. A nyolcvanhat éves anyóka künn ült a küszöbön s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arcán. Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a múltnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arccal mondta: — Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket! Majd betértünk a szobába, ahol Zsuzsi néni elmondotta egész élete történetét, beleszőve mindazt, ami Petrovicsékra emlékeztette. Szülei kiskőrösi földmivesek voltak. A római katholikus és evangélikus templom közötti szűk utcaközben laktak. Mellettük állt a Makovinyi borbély háza, melyet később Petrovics mészárosék béreltek. Tizenöt éves korában férjhez ment Hegedűs András kiskőrösi földmiveshez, de házassága szerencsétlen volt és félévi együttlét után elhagyva férjét, visszatért a szülői házba. Kis fia már ott született, azonban néhány hét múlva meghalt. Ekkor történt, hogy egy napon Petrovics mészáros meglátogatta őt és kérte: szegődjék el hozzájuk dajkának, mivelhogy a felesége, aki a szüléskor a gyermekkel, Sándorral együtt nagy veszedelemben forgott, nem tud szoptatni s ha ez igy marad, a kis fiú elpusztul. Jó ellátást, jó bánásmódot ígért. Kurucz Zsuzsánna másnap már Petrovics házában volt. Az újszülött kisded akkor néhány hetes lehetett csupán. Szülei lemondtak életéről: olyan gyenge, olyan beteges volt. De egy-két hónap múlva szemlátomást erősödött. Petrovics sült hússal tartotta a dajkát és eget-földet Ígért, ha a fiát életben tartja. Időközben Petrovicsné is meggyógyult s ez időtől kezdve boldogság költözött Petrovicsék házába. A dajka és gyermek annyira megszokták egymást, hogy el sem lehettek egymás nélkül. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezítláb tipegett utána a kertbe, vagy ki az utcára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleimén tótul beszélt, vagy tót szavakat kevert a magyar közé, mig Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyermekkel beszélni. — Pocem Zsuzskó, — szokta mondani a kis, Sándor, — menjünk a pincébe! Az ebédhez és vacsorához ugyanis Zsuzsi hozta föl a pincéből a bort. A gyereket oda is magával vitte és hancurozott vele. A kis Sándor rendesen előre szaladt s a pincegátor falánál megvárta Zsuzsit, hogy ráijesszen. És gyermeki örömmel kacagott, ha Zsuzsi úgy tett, mintha megijedt volna. A dajkát Petrovicsék úgy megszerették, hogy mikor Kiskőrösről elköltöztek, őt magukkal vitték előbb Félegyházára, majd Szabadszállásra. És ő szívesen ment, mert szeretettel bántak vele nemcsak mint dajkával, hanem később mint „mindenes szolgálóval“ is. Mikor iskoláztatásra került a sor és Sándor eltávozott e szülői háztól, minden levelében, amelyet haza irt: megemlékezett Zsuzsiról is. Kurucz Zsuzsánna a nagy árvíz évéig (1838) szolgált Petrovicséknál. Akkor Kecskeméti Mihály kiskőrösi földmives feleségül kérte s mivelhogy abban az időben Petrovicsékat is sok anyagi csapás érte, elhatározta, hogy Szent Mihálykor kilép a szolgálatból és férjhez megy. Kurucz Zsuzsánna azon a nyáron látta utoljára Sándort, aki egy napon váratlanul hazajött. Sándor már ekkor legénykorában lehetett. Szomorú napok voltak azok. Petrovicsékat sok veszteség érte. A megelégedettséget sóhajtás és sirás váltotta föl. És soha sem felejtette el Kurucz Zsuzsánna azt a napot, a mikor Petrovics mester ebéd közben haragosan civódott Sándor fiával, a szegény Petrovicsné pedig keservesen sirt. Aznap Petrovics nagy haraggal távozott hazulról s megparancsolta, hogy meri hazatér: Sándor már ne legyen otthon. Délutáa Petrovicsné húst és pogácsát gyűrt egy kis batyuba. — Ne drjon édesanyám, — mondta Sándor — majd elmegyek katonának. De az édesanya szive csak nem nyugodott. Zokogva borult fiára, mikor a kapuhoz kisérte. A hű cseléd: Zsuzsi is ott állt és könyezve nézte a szomorú bucsuzkodást. Sándor vele is kezet fogott. — Isten ve'e, Zsuzsi, vigyázzon az édesanyámra! Ez volt az utolsó szava dajkájához, aki Szent Mihálykor elköltözött Petrovicséktól és férjhez ment Kecskeméti Mihályhoz. Kurucz Zsuzsínna azután nem látta többé Petrovicsékat, de hirt mindig hallott róluk, mert Viczián Jánosék, Petrovics Sándor keresztszülői Kiskőrösön
