Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-05-31 / 21. szám
MA&YAR FÖLDMIVELŐ 163 közölt sorait, ha tudta volna, hogy jóslatát igy magyarázzák. Ezzel ceruzát vett ki zsebéből és áthúzta e sorokat. E könyv még ma is meg van. A nemzeti nagy ébresztő tehát hű volt önmagához. (), aki a legnehezebb időkben a múltak fényes dicsőségével rázta fel az alvó nemzetet, a ki azután is folyton-folyvást ébren tartotta: a nagy, válságos időben, mikor valóban temetővé vált e haza... még mindig remélt és bízott Istenben! ... És elvonultak a gyászos napok. A nemzet fájdalmában, leigázásában mulatta meg igazi nagyságát. A kálvária után következett — a feltámadás. Megszületett az uj Magyar- ország és benne a magyar nép jogaival, szép nyelvével, műveltségével, nagyságával él... () nem érhette meg ezt a feltámadást. 0 nem láthatta a szenvedésekből való megújulást. Ott porladozott csendesen sírjában és a magyar népnek csak akkor jutott eszébe az ébresztő, a nagy próféta, mikor elimád- koztuk azt a zsolozsmát, melyre ő tanította meg a nemzetet: Hazádnak rendületlenül! ,,De azért a jobbak nem feledték el soha!“ És most, hogy századik esztendejéhez jutottunk azon időnek, hogy a gondviselő Isten őt nekünk adta: a nemzet kebeléből ellen- állhatlan erővel tört ki a forró óhajtás: »Szobrot a költő királynak!« Szobrot, még pedig a fővárosban, hol az ő költő társai szoboralakjai már rég dicsőilik a magyar lélek Istentől nyert kiváló erejét. Hogyan is tűrhette eddig a nemzet, hogy a haza szivében éppen annak számára ne legyen hely, kit költőkirálynak neveztek el saját költő társai ? Most a századik év éjjelén — igy beszélt Bartók Lajos a napokban — megszólalnak a nagyok szobrai ott a fővárosban. — Hol van Vörösmarty, a bátrak hazájának költője? — mond Eötvös. — Hiszen ma születésnapja van, századik s nincs közöttünk ? — Hol van Vörösmarty ? — mondá Széchenyi. — Nekem úttörő társam volt, s nincs köztünk! — Hol van Vörösmarty? — szól Deák. — Nekem barátom volt s nincs köztünk! — Hol van Vörösmarty! — szól Arany — Nekem atyamesterem volt s nincs köztünk. — Hol van Vörösmarty? — szól Petőfi. — Nekem atyám volt és nincs közöttünk! Lessz-e ünnepe neki, nélküle?... És az óriások kara érctorokkal rival föl megdöbbentóleg: — Szólj, város, miként vagy te az ország szive, ha szivedben nincs Vörösmarty, kinek szivében volt az ország?... Ám a nemzet megindult, megmozdult már. Gazdag és szegény egyaránt hordja százait és filléreit a szent oltárra, melyen nemsokára állani fog*) a hatalmas szobor, hogy ércszemének tekintete buzdítsa népét az ő szózatára: Hazádnak rendületlenüt! ~k * * üh mert, ha Isten csudájának szent jóvoltából a költő-király mint száz éves őszbeburkolt aggastyán megjelenne most közöttünk, még egyszer felvenné lantját és reszkető kezeivel is azt énekelné neked magyar nép: Hazádnak rendületlenül! *) íme, beteljesedett. Szerk. Az enyém — és a tied... A fiatal házaspárról beszélik, hogy szüleinek tűzhelyén élvén — bőségben éltek, mindenük volt, amit csak szemük és szájuk kivánt. Még a dologgal sem kellett amúgy küzdelem módjára marakod- niok. Annyit tettek-dolgoztak, amennyi éppen jól esett. És mégis nyomott volt az életkedvük. Nem mondották előre, csak érezték, mintha bizony ők mégis szegénynk lennének, akár a fogoly madár, akit dulásig traktálnak, de nincs... nem az övék a szabad levegő, ahol pedig sokszor nélkülöztek is. Végre ki is mondották, hogy ha mindjárt egy kis kunyhóban fognának lakni, ha kenyeret és szalonnát esznek naponkint, ha csak egy olyan kis darab földjük leszen is, mint melyet gyűrűjükkel bekeríthetnek: csak övéknek, a magukénak, a tulajdonuknak nevezhessék. Nem láttátok, tapasztaltátok, hogy már a kis gyermek a szülei ház egyik zugában magának külön helyet rendez be. Külön kis kertje van. Ö műveli, ő gondozza, a maga tulajdonának nevezi. A kis fiú gombot gyűjt magának és mint tulajdonát féltékenyen zsebében hordozza. A leánykák külön kezdenek főzni, külön szekrényt keresnek, hogy ami az övék, az övék, azt mint tulajdont becsüljék. íme az ember életének legkezdelén már jelentkezik az a velünk született életösztön, mely határozottan elválasztani, megértetni és foganasitani törekszik azt a fogalmat, melyet a társadalom úgy ismer: — Az enyém — és a tied. Lélekigazság a tulajdon elve tehát. Olyan, akár az az igazság, hogy minden ember külön ember, mindenkinek van természete, van sajátsága. Testének és lelkének vannak tulajdonai, melyek őt a más lelkének, testének sajátságaitól elkülöníti. Megértettétek-e mindezeket atyámfiai? ügy hiszem, nem ördögi mesterség ezt ésszel felfogni.
