Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-03-24 / 12. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 93 — Dehogy nem — és bekapaszkodva ingujjába, marasztaltuk. Ő pedig hálás szeretettel simította meg arcunkat kérges kezével. Aranyból volt a szive Vince bácsinak, ma sem tudom elfelejteni jóságos kék szemének szelíd tekintetét. — Vince bácsi hallotta, hogy kerepeltek, miért nem harangoztok“? — Mert elrepültek a harangok Rómába. — Hogyan, merre? — Hát elrepültek arra! Oly meggyőződéssel mondta, hogy megelégedtünk a rövid magyarázattal és mi is a dűlő felé néztünk és úgy emlékszem, láttuk is, amint vitték az angyalok a nehéz ércet. — Meséljen. Vince bácsi. — Jól van, de nem mesélni fogok, hanem szép történetet mondok nektek Krisztusról, meg a fűzfáról. (Ha mesélt, mindig tegezett.) — De szép lesz, kérjük! — Jeruzsálemben az első nagyhét péntek hajnalában egy végtelennek látszó embercsorda jött át a nagykapun. Az emberek tekintete vad volt, csak egy férfiúnak sugárzott mennyei szelídség az arcán. Ezt az embert mind ütötték, köpdösték és töviskoronát téve a fejére, skarlát öltönybe bujtatták és a »zsidók királyának« csúfolva gúnyolták. Ez az ember Krisztus volt, amint elindult Golgota útjára, a Kálvária felé. Elcsigázott testével még nagy, súlyos feszületét is vinnie kellett, roskadozva haladt a köves utón és már-már összeesett a nehéz teher alatt. Azután lelki fájdalma nagyobb volt testi fájdalmánál, sajnálta a gonoszokat és kimondhatatlan szenvedés volt neki édes anyja fájdalma. Az ut még hosszú volt az olajfák hegyéig és a nap tüzes sugara perzselte a földet. Minden lépés újabb és oly nagy kint hozott Krisztusnak, hogy az arca vércsep- peket verejtékezett. Ő érettünk szenvedett az emberért, és az ember mégis megfeszítette... Egész testét vér borította és az utón nem volt semmi árnyék, hogy védte volna a forróság ellen, a kopár lejtőn csak egy nagy fa terjesztette égnek karcsú ágait, ez sem nyújthatott enyhülést. Most arra ért a menet, a gonosz martalócok ütésre emelték korbácsaikat, de ime a fa megsajnálta Jézust, lehajtotta koronáját és hűs árnyával enyhítve fájdalmát, elfödte üldözői elől, mig újra erőt gyűjtött az ut folytatására. Krisztus meghatottan nézett a kemény fára, amelynek jobb szive volt az embernél és megáldva mondá: »A le neved szomorufüz legyen, ágaid a porig hajoljanak és az emberek fájdalmukban lombod alá jöjjenek enyhülést keresni.« A fűz csendesen rázta koronáját és fényes harmatot könyezett Krisztus sebeire. A menet tovább haladt, csak a fűz maradt ott mozdulatlanul, szomorúan hajolva a földre ... Látjátok kisasszonykáim, ma ismét nagypéntek van. Krisztus urunk újra megteszi a golgotha-utat és ez a fűz még szomorúbban hajtja le apró leveles ágait. Ha a fa tud szomorkodni, ugy-e gerlicéim mi is átérezzük azt a nagy fájdalmat, amelyet értünk szenvedett Krisztus ...« Nem tudtunk felelni Vince bácsinak. Szorosan a fához simultunk és a mi könyeink együtt csillogtak a szomorufüz esti harmatjával. * * * De a szomorufüznek ismerünk mi egy másik, nem kevésbbé szép legendáját is. Olvassátok... Az Üdvözítő már felérkezett a Golgothára. Verejtékét letörölte szent Veronika kendője. Ott volt már a megostorozott Jézus a vesztőhelyen. Ám ellenségei még nem elégedtek meg az ostorcsapásokkal, melyekkel testét illették. A keresztrefeszités előtt még egyszer megakarták korbácsolni. Már hozzá is fogtak volna, de im a korbácsot, melynek csapásaitól talpig véres volt már az Üdvözítő szent teste — otthon feledték. Egy katonának ötlete támad. Azonnal odaszalad a fűzfákhoz, melyek most még büszkén emelték koronájukat az ég felé. Vág egy jó, alkalmas vesszőt és azzal siet, hogy az Üdvözítőt vele megvesszőzzék. Rajta! Amint azonban az első ütés megérintette Krisztus testét, az ennek előtte büszke fűzfák azonnal lehajtották koronájukat. Mélyen a föld felé ereszkedtek, szomorúan, lemondóan. Azóta van szomorufüz. Azóta ültetik a szomorú füzet a sírok felé, hogy a bánatot, a fájdalmat... képviseljék, jelezzék. KIS GAZDA. A gazda a szántóföldre megy. Ml baj a vetésben ? — Felfagyás. — Gazos vetés. — Mikor buja a vetés ? — Fogasolás ! Alig várja a gazda, hogy a földekről eltakarodjék a hó. A jó gazda nyomban siet ki a szántóföldekre. Hiszen tüstént meg kell néznie: milyen az őszi vetés. Nincsen-e hiba a kréta, akarom mondani a vetés körül. Mi is érheti a vetést? Sok-sok minden. Akár a kényes gyermeket. * Lehet, hogy az őszi vetés felfagyott. Hogy t. i. a váltakozó fagy és olvadás miatt az egyes gabona- nemüek a földből kiemelkedtek. Ilyenkor hengereld meg gazd’ uram jól a földet. Mi miján? Hát a henger a töreket visszanyomja a helyére. Azt is tapasztalhatod, hogy például gazos a vetés. Ilyenkor célszerű megfogasolni a vetést. De ha, mikor e sorokat olvasod, még sáros a föld: Türtőztesd magadat. Várj, mig a föld kissé fölszikkad. Sáros földön sokkal több kárt csinálsz, mint hasznot. * Mikor igen buja a vetés! Hát ilyenkor legeltetni, meg sarlózni szokták. Az ám de azt tapasztalták okos gazdák, hogy úgy a legeltetés, mint a sarlózás ártalmára van a termés menyiségének és minőségének. Azért mostanában, a megdőlésre hajlandó vetést, amikor szárba kezd indulni, hengerezik. A henger ugyanis a szárakat meghajtja, ^megtöri ezzel a buja fejlődésnek gátat vet. És igy a megdőlést megakadályozza. A tavasziak alá minden jó gazda már ősszel szánt. Mondjuk a tavaszi kalászos, tavaszi búza, ta-
