Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-02-17 / 7. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 53 megnyerni, hanem a Julis asszonyét. S ez csak újabb anyagot adott a pletykára. — Már bizonyos, hogy elveszi! A gyermek, a ki jelen van a beszédnél, nem érti ugyan világosan, de annyit tisztán hall, hogy a tanító ur azért szereti Jóskát, mert az anyját feleségül akarja venni. És ezt meg is mondják Jóskának az iskolában. A fiúnak ez szeget üt a fejébe. Mikor az anya kikérdezi a kis fiát, hogy viselte magát, mint tanult az iskolában, Jóska azt kérdi: — Édes anyám, igaz az, hogy ezentúl a tanító ur lesz az apám? Meglepetve néz rá fiára Julis asszony. — És te nem szeretnéd, fiacskám ? — Nem! — szól röviden Jóska és kimegy a szobából. Julis asszony fölállott és a fia után nézett, ki a temető felé tartott. Talán valami panaszolni valója volt annak számára, a ki ott lenn pihen. Valami neki is azt súgta, hogy menjen. Csakhogy látogatója akadt Sárbogárdi uram személyében. Most is olyan komoly, mint akkor, a mikor először beszélt neki szerelemről, boldogságról. Most azért jött, hogy ismételje, a mit akkor mondott, még bensőség teljesebben, még forróbban. Mert: Az érzés még erősbbül az idővel, Mint a folyó mind mélyebb árkot ás. Egyszerre csak megcsendül a falu kis harangja, ugyanaz, mely egykor a haldokló búcsújába vegyült. Avval együtt mintha egy árny lebbenne be a szobába s oda állana kettejük közé. De csak Julis asszon}7 láthatja. A másik nem veszi észre csak azt két búbánatos fekete szemeit nézi, nézi hosszasan s megragadja reszkető két kezeit az özvegynek. — Mit felel arra, amit tegnap kérdeztem? Cseng a kis harang. Édes hangja átrezg a levegőn s betölti a kis szoba belsejét, a hol aggódva várja az asszony feleletét Sárbogárdi uram. Az ablak félszárnyát letaszítja a pajkos szellő s édes mezei virág-illattal tölti el a szobát. A nap mind lejebb-lejebb hanyatlik a láthatáron s búcsúzó sugarai bíborra festik az égboltozatot. Harangoznak! Harangoznak! És most kell felelnie Julis asszonynak arra a kérdésére, a mit tegnap másodszor intézett hozzá a tanító ur. Amint ott állanak szótlanul, az egyik aggódva, remegve, a másik egy láthatatlan árnynyal tusa- kodva, belép Jóska. Egy csomó virág van a kezében, ibolya és nefelejts. Mintha észre sem venné a tanító urat, anyjának oda nyújtja: — Apám sírjáról szedtem. Julis asszony kirántja kezét a tanító úréból, mint bűnös, kit épen akkor érnek tetten, a mikor a kincset el akarja vinni. — Édes jő fiam, nem hagylak el soha, soha! Átöleli oly hevesen, mintha megakarták volna tőle fosztani. — Miért van itt a tanító ur ? — kérdi a kis fiú anyjától. — Megkérdezni tőled, szeretnéd-e apádnak ? Felelj neki! — Nem kell. Van nekem apám, ott fenn lakik az égben, de lát onnan engem és szeret. Ő az én apám, más nem is kell. Mosolyogva simogatja meg a kis szőke főt az anya és megelégedés, nyugalom száll szivébe. — Okosan, jól feleltél, kis fiam! Az árny is, mely eddig kettejök közt állott, kilebbent a szobából. A nap aláhanyallott a láthatáron, de mielőtt végkép eltávozik, visszatekint a kis szobába. A kis harang tovább is cseng. Béke, boldogság száll a szivekbe. Az embereket önkéntelen áhitat szállja meg hallatára. A szív ilyenkor magába mélyed és imádkozik, mint az özvegy és gyermeke. Harangoznak! Harangoznak! Kurtz M. Az éhség az orosz közmondásban. Az Oroszországot most fenyegető éhínség időszerűvé teszi azoknak az orosz közmondásoknak a fölujitását, a melyek az éhségre vonatkoznak és azt mutatják, hogy az orosz embert még a legválságosabb pillanatokban sem hagyja el a humora, íme nehány alkalmi közmondás: Éhségtől a gyomor sohasem pukkad szét, csak épen, hogy ráncot vet. — Az éhség nem szomszéd, akit el lehet kerülni. — A jóllakott embernek soha sincsen könnye az éhező ember számára. — Az éhes ember nem válogat az étkezési idők sorrendjében. — Az éhező még a kőből is szívesen harapna egy darabot. — Az éhezó adósságát az Úristen fizeti. — Az 1812. franciaorosz hadjárat emlékét idézi fel ez a közmondás: Egy éhező francia katona még a varjúnak is megörül. Becsüljük meg a népkönyvtárakból kölcsönzött könyveket! Azok után, miket a népkönyvtárakról és egyáltalán a jó könyvek olvasásáról irtunk, szólanunk kell még egyet-mást maguknak a könyveknek kezeléséről és miként való használásáról. Ott, hol a télen a népkönyvtárak megnyílnak, a könyvtár könyvei vándorútra kelnek. Egyik kézből a másik kézbe, egyik házból a másik házba, sőt még faluba is megteszik vándorutjokat ezek a könyvek. Nagyon meg kell ám becsülnünk őket. Nemcsak azért, mert azon könyveknek beszerzése bizony nagy áldozatokba kerültek, de azért is, mert azok a mi jótevőink, barátaink, tanítóink. A maga vagyonára mindenki ügyelni szokott. No hát ezekre a könyvekre mindenkinek kétszeresen vigyáznia kell, mert ezek nem az övéi, de a közé, nemcsak a jelen nemzedéké, de a jövő generációié is. A jó lelkű ember gyöngéden bánik a virággal, mert minden jó ember szereti a virágot. Azért mondja a költő is, hogy aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. No hát igy kell bánni a jó könyvekkel is. Szeretnünk kell azt is, mert a jó könyv is szeret minket, önzetlenül. Vigyázzunk azért, ne hogy a könyveket bepisz- koljuk, megrongáljuk, lapjait kitépdeljük, vagy be- zsirozzuk. Legyünk rajta, hogy a könyveket olyan épen és olyan tisztán adjuk vissza a könyvtárakba, mint ahogyan kaptuk. Fájdalom, sok helyen panaszkodnak, hogy a gazdakörök vagy népkönyvtárak könyvei elvesznek.