Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-10-27 / 43. szám
340 MAGYAR FÖLDMIVELÓ bálni fiait. Egy darab korhadt lécet tesz uljokba. Az egyik fiú: János megbotlik a lécben, hátranéz, elkáromkodja magát, de a lécet ott hagyja. Az utána érkező Ferenc meglátja a lécet, óvatosan átlép rajta, de azért ott hagyja. Utána hazajön Tamás, aki arra gondol, hogy. valaki a sötétben még eltörheti a lábát a lécben, a lécet fölveszi és beviszi a tűzhelyhez. Ez a mással való törődés. Uj példa! Nagyocska kő héver az ut közepén. Egy kocsi keresztülhajt rajta, nagyot zökken, de a kocsis azért csak tovább hajt. Én, a jámbor gyalogos, fiammal arra menvén, látom ezt, s azt mondom a fiamnak: nézd, lökd félre azt a követ, nehogy más kocsi is úgy járjon s talán a tengelyét is eltörje. Nekem semmi érdekem a dologban, de a más bajával törődöm, amit annál inkább tehetek, mert nekem nem kerül sem pénzembe, sem fáradságomba, a fiamnak pedig tanulságot szerzek a jövőre nézve. Még egy példa! Több cseléd van egy házban. Az egyik uj cseléd, kissé ügyefogyott vagy még nem tudja a házi szokást s helytelenül fog a dologhoz. A másik látja, hogy baj lesz a dologból, de nem szól semmit. A harmadik azonban úgy gazdáját, mint cselédtársát megakarja kímélni a bajtól és ki- tanitja az uj embert. Ez a más bajával való törődés. Még egy utolsó példa! Kecskeméten a váróteremben ülök s hallom, amint két ember beszél, hogy ők Budapestre igyekszenek, ahol sürgős dolguk van. Budapest felé s ellenirányban, Szeged felé is körülbelül egyidőben indul a vonat Kecskemétről. Én beszállok a Szeged felé menő vonatra s egyszerre csak látom, hogy Budapestre igyekvő két atyafi is tévesen a szegedi vonatba akar beszállani. Megakarván őket kímélni attól, hogy dolgukat elmulasszák és még hiába költekezzenek is, figyelmeztetem őket, hogy rossz vonatra akarnak felszállani. Ez a más bajával való törődés erénye. Ezt az erényt gyakorlom, ha felebarátomnak tanácsot adok, hogy miképpen gazdálkodjék, hogy miképpen tartsa állatait, hogy miképpen értékesítse terményeit s a hulladékokat, miképpen értékesítse téli üres óráit, ha figyelmeztetem, hogy ebben vagy abban ballépést készül tenni s hogy ezt vagy amazt hasznára fordíthatja stb. Egyszóval, amint fönn kicsinyben példákat hoztam fel, igyekezzünk a más bajával való törődés erényét önmagunkban felébreszteni, törekedjünk azt gyermekeinkben, cselédeinkben, egész környezetünkben meggyökereztetni s ha sokan leszünk, akiket hasonló érzelem tölt el, ez áldására fog válni hazánknak s mivel már ebben az átkos anyagi korszakban vagyunk kénytelenek élni, ahol az erények gyakorlása rendszerint nagyfokú lemondást és anyagi áldozatokat is követel, ismerjük el, hogy a más bajával való törődés talán az egyetlen erény, amely az ezen erényt gyakorlótól nem követel nagy lemondást s nem követel okvetlenül anyagi áldozatot! 8. A. Az első gőzhajó. A XVIII. század elejérél való, Collection de los Viages című régi spanyol krónika mondja el a következő érdekes történetet: A XVI. században élt Spanyolországban egy Garay nevű ember, a ki fiatal korában elkísérte Kolumbuszt is első fölfedező útjára. Ekkor úgy megszerette a tengert, hogy azután egész életét hajón töltötte, bejárta az egész világot. Útjában folytonosan matematikával és fizikával, különösen pedig a mechanikával foglalkozott. Sokféle találmánya volt, melyek azonban nem keltettek nagyobb figyelmet, mig végre öreg napjaiban azzal az eszmével állt elő, hogy a vízgőzt kerék hajtására lehet felhasználni. Eleinte kinevették a hetvenéves öreget, de végre is sikerült neki V. Károly császárt tervére figyelmessé tenné. A császár fölismerte a terv jelentőségét, s meghagyta Garaynak, hogy a barcelonai kikötőben veszteglő hajók egyikén próbát tegyen. Garay néhány óra alatt kezdetleges gőzgépet tákolt össze, s a császár jelenlétében sikerült neki ily módon az egyik hajót mozgásba hozni. A hajó nyolc tengeri mértföldet tett meg két óra alatt. Mikor a hajó megindult, a babonás legénység, a mely azt hitte, hogy Garay az ördöggel cimborái, rémülten vetette magát a tengerbe, s úszva menekült a part felé. V. Károly nagy jutalmat adott Garaynak, a ki egy két évvel később elhalt, s vele együtt találmánya is feledésbe ment. VASÁRNAP DÉLUTÁN Tovább innen — a határbui .. Szegény jó Zsuzsa asszony! Meg kellett vénülnie, hogy azzal az ujmódi nyavalyával — amiként ő nevezte — megismerkedhessék. Már mint azzal az átkos sztrájkkal, vagy mi a manónak is hívják. Hej, pedig még kimondása is nehezére esik. Hát még a beteljesülése. A kezdete, a folytatása... meg a véye. A vége, a vége. Szomorú az, hogy el sem lehet mondani. Siralmas, hogy el sem lehet gondolni. — Még csak ez kellett! Ahogyan nem ismerték apáink a filokszerál, meg a peronoszporát, meg a többi érát: úgy nem ismerték ezt az ujmódi nyavalyát sem. Már mint ezt az átkos sztrájkot. Mer’ nyavalya bizony az, ha százrét forgatjuk is. — Az én öregem, nyugosztalja az Isten, (huszonöt esztendőkön keresztül aratott egy uradalomban. De bizony hát sose törte a fejét ilyen komédián. — De nem ám — hagyta helybe a szomszéd komaasszony, aki tudtán kívül szintén ebbe a bajba került. — Azért megadta a mindennapit a jó Isten, mindig jutott másnapra is. — Most már nem jut — szólott nagy busán a komámasszony. — Sztrájkoljunk! szalasztja egyik ki a száján, a többi meg utána szalasztja, akkurátusán amint a szajkó szokta. — Akkurát! Jő módja komaasszony. Mint mikor a bolond beledobja a követ a kútba... — És száz okos se’ tudja osztég kihalászni. * Ilyen szóbeszéddel könnyített keserűséggel teljes szivén Zsuzsa asszony, mikor komaasszonyával amúgy négyszemközt szót válthatott. Az idén volt ez. Mikor épp az öreg tél sátorfájának összeszeóésére gondolt. Mikor a tavasz első meleg sugarait próbálgatta a földre küldeni. Hogy aztán olajággal térjen vissza, mondván: — Mehetünk, már nagyon várnak bennünket! Mert hej, keserves esztendő, keserves tél volt ez
