Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-09-08 / 36. szám
282 MAGVAK FÖLDM1YLLÓ történt. — Hát ez bizony szomorú dolog, de igazolja, hogy a nyomor olyan rettenetes jószág, mely oda is tud bújni — sokszor hihetetlen módon — ahol pedig csak gazdagság, jómódról beszélnek, Írnak az emberek. Lesz még módunkban több adattal is szolgálhatni. Ferdinand fejedelem húsz éves jubileuma. Szófiában most ünnepelték Ferdinánd bolgár fejedelem uralkodásának húszéves évfordulóját. Az ünnepségeket a jubileum napján, Tirnovóban, a koronázási városban akarták megtartani, de járvány miatt kénytelenek voltak elhalasztani. A fejedelem most egy manifesztumot (körlevelet) bocsát ki, melyben többek között hírül adja, hogy a saját vagyonából négy millió frankot adományoz egy tüdőbetegek részére létesítendő szanatóriumra. A fejedelemnek egy 664 nyolcadoldal terjedelmű könyvet nyújtanak át, amely a különböző minisztériumok húszéves tevékenységéről szól. Királyunk őfelsége Ferdinánd fejedelemhez jubileuma alkalmából a következő táviratot intézte: »A mai, Bulgária történetében oly nevezetes napon, amidőn királyi Felséged megelégedéssel tekinthet vissza országának békés fejlődésben olyan gazdag legutóbbi húsz esztendejére, fogadja úgy személyére, mint országának további fejlődésére nézve szívből jövő szerencsekivánsá- gaimat. Ferenc József.« Az ünnepnek teljesen katonai jellege volt és a programm szerint reggel fél hat órakor harmincegy ágyulövéssel kezdődött. A marokkói szultán birodalmában (Afrika északi része) sok gondot ad ám Franciaországnak, meg a spanyoloknak a nyugalom helyreállítása. Az izgalom — mint irtuk - trónváltozást is idézett elő Marokkóban, mert a benszülöttek hitték, hogy az uj szultán szent háborút fog hirdetni az európaiak ellen. A szent háború helyett azonban a Kazablanka körül lakó törzsek napról-napra támadásokkal zaklatják az európaiakat, kiknek helyzete bizony még mindig válságos. Vilmos német császár Ferenc József királyunk 60 éves uralkodói jubileumát felfogja használni arra, hogy a vele benső barátságban levő uralkodót meglátogassa. Az a dollár, mely elszakít. A koszorús magyar költő, ki édesen szivünkhöz szóló nyelvünkön irta, hogy ez a föld, mely minket ideköt... Immár, ha még közöttünk élne, meg kellene cserélnie lantját és azt írnia: — Az a dollár, mely elszakít e földtől és a tengeren túlra, idegenbe viszi a magyart. A könnyelmű és kincsért epekedő magyar embert. Csak imént, a minap mondottuk meg minden takaró nélkül, hogy Magyarországból az emberek nagy, jókora részét nenn, a nyomor, nem a munkahiány, nem is az adók nyomasztó terhe viszi most már a tengeren túlra. Nehéz volt a szó. Ám kimondottuk, hogy a dollárokért való ácsingózás dolgozik most már a lelkekben. Viszket százaknak és százaknak a tenyerük. Az álszemérem kapott lábra, az a hamis felfogás, az a beteges érzelgős, ami válogat a munkában. Sőt mondjuk ki: szégyenli és röstelli a kézimunkát. És meglapul a nagyobb erőkifejtéssel szemben. Mi csak a köröttünk tapasztalt jelenségek alapján hoztuk meg határozott ítéletünket és azon adatokból, mit egy kivándorlóhajón személyesen gyűjtöttünk és láttunk. íme, most már jönnek a bizonyítékok, az adatok az ország többi részéből is... Megdönthetien, kézzel fogható adatok. Hogy úgy járunk a magyar néppel, mint a jó lelkű, gyöngédszivü apa elkényeztetett gyermekeivel. Akiket csalogatott, ma- rasztott házához édességgel, kigondolható jó mindennel... Aztán mára csillagot kellett volna neki lehozni a magas égből... Talán bizony még a fénylő csillag se’ volt volna elég. Adhatunk már a dollároktól elkábult, félrevezetett egyes, (százak) embernek munkát, földet... Talán bizony még dollárral se tudnák kielégíteni... Az álszeméremet, az ur- hatnámságot sose fogjuk tudni kielégíteni. Különben beszéljenek most már helyettünk maguk az események és a fejlemények, miknek mi — igazán kelletlen, szomorú, — de első megjóslói voltunk. A dunántúli községek lakossága között ismét kiütött az amerikai kivándorlási láz. Fiatal, munkabíró férfiak százai indultak el a tengerentúli útra, hogy ott folytassák a küzdelmet a dollárokért. Augusztus 10-től augusztus 22-ig Somogyból kétszáztizenhat fiatalember ment Amerikába, többnyire olyanok, akik mostanában jöttek haza a katonaságtól s akiknek idehaza vagyonuk van, azonban mindenáron pénzt akarnak szerezni (oh, jaj!), de nem engedi a büszkeségük, hogy itthon szolgálatba menjenek, jóllehet, mindenütt találnának munkát. Ez a baj, ez az álszemérem és urhatnámság. A bányáknál idehaza százszámra keresnek megbízható munkást 3-5 korona napibér mellett, holott ma Amerikában sem érnek el legjobb esetben sem nagyobb munkabért. Akiknek pedig kocsija lova van, azt az őszi szántásokhoz napi 6—7 korona bér mellett is szívesen veszik fel a gazdák, de az emberek annyira, beleélték magukat az amerikai kivándorlásba, hogy nem használ semmiféle intelem, jóakarat, amelylyel őket visszatartani akarják, sőt nem használnak a már Amerikában élő családtagok, rokonok, jóbarátok intő levelei sem, amelyeket nap-nap után küldenek, hogy most ne menjenek Amerikába, mert ott is rosszak a kereseti viszonyok és hogy ők is szívesen jönnének vissza, ha nem szégyelnék, hogy teljesen kifosztva állanak mindenből... Tolnából
