Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-08-04 / 31. szám

1

MAGYAR FÓLDMIVELŐ 245

— Csitt! kölyökök. Azt mondom én nektek, hogy öreg ember vagyok, itt-ott (akarom, nem akarom) helvenkedem. De az én időmben a zálogosdit csak játszottuk. Bezzeg benne vannak már a ma emberei, még pedig nyakig, a zálogházban.

— Régen is járta a zálog!

— Persze. Régen is akadtak emberek, akik hol egy gvürüt, hol egy órát, hol ezt-azt vinkulumba tettek. De ez már fehér holló számban ment. Titokban, öreg este, subája alatt vitte a szorult ember a zálogot ahhoz, akinek — felteszem — akkor már halósági engedély nélkül is megérett az esze erre a kövérito mesterségre. De osztég, ha valahonnan kitudódott (pedig a tyuk is kikaparja légyen)... volt aztán sugdosódás. A szemébe vágták a zálogtartónak:

— Zálogtartó vagy, jobb ha elbújsz.

— Azért rendezték ezt is törvényileg.

— Jó, jó. Okos emberek mondják, én is belátom, hogy elvégre jó itt is egy kis beavatkozás. Csak aztán jól belenyúlnának a darázsfészekbe.

— Menjünk már a zálogházba — türelmetlenkedtek a fiuk.

— Ne siessetek oda. Bevallom, hogy én is megbántam, hogy a komának Ígéretet tettem. Mert mikor a zálogházba beléptem volna, amolyan hideg borzongatás futott végig hátamon. Aztán piros lett az arcom, akár a feleségem kakasának taréja. Szent Kleofás”— gondoltam, de nem mondottam — Dani te, Dani. mire vállalkozol! Fényes nappal, mikoron ennyi tengernép járkál az utcán, zálogházba mégy. Nézegettem jobbra is, balra is,

— Bizonyosan Trézsi asszony volt az eszében.

— Mondtok valamit, fiuk. Valahogy aztán csak békerültem. Kérdezem a komám fiát egyiktől, másiktól. Nem szólalt az meg egyik sem, mintha csak megnémultak volna, akár a nagypénteki harangok. Csak oda bökött a hosszú pennaszárral, a jó Isten tudja merre felé.

— Sok a dolguk !

— Aztán mégis ráakadtam. Hogy nyakamba borult, hogy összecsókolt... a közt a sok nép közt. Jól esett, mert hát mégis csak a feleket nem igy szokás elfogadni.

— Üljön le, édes Dani bátyám — mondotta a fiú — mindjárt vége lesz a hivatalnak. Itt az újság, tessék addig olvasni.

— Dehogy tudtam én olvasni. Csak bámultam- ámultam. Mert először is bejött egy jó megkövére- dett asszonyság, Szentül azt hittem, valami minisz- terné. ügy vala öltözve, hogy majd elrepült. Hozott karperecét, persze aranyból valót. Kapott rá’ én bizony nem számoltam mennyit ? De gondolok magamban : Jó madár lehetsz te. Utcán fodros, otthon rongyos. Magadra vennéd a világ selymét, de az nem baj, ha otthon a hasad korog? Ugy-e te bolondos dáma?...

Másodszor jött egy fiatal ifjú ur. Egy piszkos gyerek hozta utána a télibundát. No de erre a kamasz ifjuura nagyon haragos lettem. Akasztófára való — gondoltam csak, de nem monottam — hát ide hozod azt, amit édesapád urad keserves verejtékkel szerzett. Bizony hogy Laci fiamra is rágon- goltam. Aki — mint közönségesen tudva vagyon —

Pesten tanult. Vájjon ő hozott-e ide valamit? Persze ő sohasem mondta.

— Volt jó dolga!

— Alig ment el ez, jött más és más. Végre egy bizony szomorú kinézésű ember állított be. Taligán tolta ide a varrógépjét. Mindjárt gondoltam, hogy szabó vagy suszter. Olyan volt mint valami korhely. Alig kezd beszélni a hivatalnokkal... abban a szempillantásban bérohan az asszony. Olyan a haja, mint egy rendetlenül rakott szénásszekér, szemei kidüledeztek a sok sírástól.

— Lelketlen gazember, ordított az asszony torkaszakadtából. Már ezt is. Gyermekeid otthon éheznek és te napról-napra a korcsmában élsz. Istenre kérem az urakat, ne vegyék be ezt a gépet, mert ez az enyém.

Nem bírtam a széken maradni. Felugrottam, kiszaladtam a ketrecből, mert ezzel tisztelt meg a koma fiam és oda állottam a lelketlen ember elé.

— Miféle mesterember maga? — vontam kérdőre.

— Mi közzé hozzá — felelt irtóztató durva hangon.

Többet nem szólhattam. A komám fia ugyanis rögvest mellettem termett, megsimogatta hetvenkedő vállaimat, én meg bizony jónak láttam a csendességet.

— Jó is az, nagyon sokszor.

— ügy találtam én is. így történt ez öcskösök szóról-szóra. Azt mondta a Kristóf fia, hogy még jó, mely szerint az újságba nem kerültem.

— Trézsi mama, ha olvasta volna — inger- kedtek a fiuk.

— Én is meghökkentem, mikor rágondoltam. Még ma sem vagyok különbül. Hát most már elég leszen. Én elmondottam a magamét... most aztán ti lássátok.

... És mi láttuk a régi jó öregnek elbeszéléséből egy hű képet, a mi időnkből; ebből a tarka, változatos korból egy kis darabkát, mely ha nem is valami idegizgató eseményke, de alkalmas arra, hogy társadalmunkat jellemezze. Spektátor.

AMERIKA.

A dél-amerikai kivándorlás. A kivándorlók főképpen az újabb időben egyre tömegesebben keresnek uj hazát Dél-Amerikában, mert Európában az a hir terjedt el, hogy ott sok a munka. Ez a hir téves. A muukaviszonyok Dél-Amerikában ma már sokkal kedvezőtlenebbek. Buenosz-Ayreszből ugyanis a következőket Írják: Argentiniába mindegyre több bevándorló érkezik; az idén márciusban nem kevesebb, mint harmincezer bevándorló szállt partra. Ez a szám annál föltünőbb, mert Európából a kivándorlás tavaszszal rendszerint kisebb arányú. Az Argentiniába való bevándorlás az idén mégis egyre tömegesebb, úgy, hogy az év első három hónapjában legalább is hatvanezerre tehető a megérkezett bevándorlók száma. Ha már most tekintjük azt, hogy az év többi hónapjaiban a szám rendszerint emelkedni szokott, úgy erre az esztendőre bátran lehet háromszázezer bevándorlót számítani. Az Argentiniába való bevándorlásnak ez az óriási mér/