Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-01-13 / 2. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 13 — Hallod anyjok — szól egyszer az apjok — ez a kis leány maholnap eladó lesz; már látom, hogy csak engednem kell, csináltatsd meg hát neki azt a hosszú ruhát, nekem meg hozass egy pápaszemet, aztán meg hadd iratom be magam az öregek kaszinójába. Az anyjoknak meg csak ez kellett Régen készen volt ő avval a hosszú ruhával, kiosont csendesen a szobából, hogy készüljön a régen várt eseményre. Az apjok meg nagy füstkarikákat ereszt pipájából... és nézi, nézi múlásokat... Hej, — gondolja — ha az én kis leányom mindig kis leány lehetne, sose öregednék meg. Hja, de hiába. És felugrik... végig sétái a szobában... aztán fűzi tovább a gondolatokat. Egyszer a csillagok is kialusznak, a leghatalmasabb fa is kidől! Megőszülök én is, kidőlök én is. Gondolatait pedig egy mély sóhaj követi... A múlandóságnak fájó sóhaja... Még nem derült ki kedélye, mikor az anyjok benyitott — s utána jött a kis leány is hosszú ruhában. Mariska szép volt. Mint egy szép tavaszi virág első pompájában. Szemei kékek, mint derült égbolt, homloka nyílt, mint az ártatlan szívé. Az apjok mikor meglátta nevetett, az anyjuk meg sirt és nevetett. A leányka meg csak irult-pirult. * * * A szív először mindenkihez bizalommal közelit. Aztán a tömegből kiválasztja magának azokat, kiket jobban kiismert s üdvözli őket, mint ismerőseit. Majd szükebbre szorul a kör, benne kevesebben maradnak, kiket gyöngédebben szeret s ezek barátai. Egyszer csak a kör egészen összeszorul, a szív magasabbra tör és e fenséges magaslat tetőpontjára érve, eljő a pillanat, mikor a szív igy szól: téged, egyedül s azonnal hozzáteszi és örökre. A kis Mariska észre sem vette, mily hamar megérkezett a pillanat. Szomorú, szórakozott és izgatott lön. Ha megkérdeznéd mi baja ? Semmi, lesz a válasz. És még is — fáj ott valami. Ez azon idő, mikor az ifjú álmai közt egy alak, szerinte a föld minden lényénél szebb alak vonult el, s az ifjú elragadtatva, fellelkesülve kiált fel: szeretlek! Mariska szeretett. Téged, egyedül — és örökre. * * * Teltek a napok. A kis családban van munka, van öröm, de ki veszi rósz néven — szomorúság is. A leányka jegyes. A leányka búcsúzik ... — Héj jányok, jányok — sóhajt nagyot az apjuk — az is baj, ha nem kérnek, az is baj, ha kérnek benneteket. Mariska megértette a szavakat. Oda simult az apjukhoz, megcsókolta homlokát, szemeit, száját, mind a két kezét, mintha mondaná: »Apám leány vagyok s a leánynak sorsa bucsuzás.» A varrógép is zakatol, a kelengye alatt meg roskadozik a nagy asztal. Van mosás, varrás, vasalás, horgolás, csipkeverés, merkolás, pakolás, vásárlás, alkuvás, mangurlás, számítás, bosszankodás — és a városban sugdosódás és szapulás. — Erre meg majd vigyázz édes leányom, húsz évig is eltarthat, ha okosan használod. — Nyirkosán sohase tedd el a ruhát, akkor mindig ilyen fehérek lesznek. — Na hát nem bánom édes leányom, úgyis az én leányom vagy te, neked adom a nagy abroszt, tudod azt a 12 személyhez valót. — Oh anyám, hát mikor lesz nekünk 12 vendégünk ? — Mikor, még a volna szép. — Hát anyám akkor már a szép kis dereje- metszőt is elviszem. — No jó, hát azt is elviheted. — Meg még a nagy mozsárt! — A kisebbiket kapod. — De anyám, a 12 személyre hogy török majd mandulát... — Na hát legyen a nagy mozsár. Mariska végig lejt örömében a szobán. Az anyjuk meg éppen egy cérnaszálat akar a tűbe huzni, de bizony nem igen sikerült az — szemébe titkos könyü lopódzott s elboritá világát... — Anyám sir? — szól enyelegve a leány. — ügy látszik, te örömmel hagyod itt e házat Mariska. Hej pedig be sokszor visszasírod még e napokat. A leány elkomorodott. — Hát hiszen — szólt kis szünet után — ha anyám meg apám akarja, én itt maradok — és földre szegzé szép szemeit, mintha megbánta volna, ! hogy igy szólott. — Oh nem, lányom. A mi sorsunk ez. Jer édesem, ülj le mellém, de közel, egészen közel. — Oh anyám, milyen jó vagy. És az anya szól: »Bátyádon nem aggódom — mondá, — ő férfiú lesz. Erős és edzett. De te leány vagy. S tudod-e mi a sorsa ma a leánynak? A bizonytalanság. Itt nőttél fel közöttünk, ártatlanul és boldogul és most, mikor e kis fészekből kiröpülsz, ugy-e azt hiszed, hogy te még boldogabb leszesz. Megkapod, eléred-e e remélt boldogságot, az nem egyedül tőled, de férjed és enszived szerelmének tartóságától függ. Azok az aggódások, mig bölcsőd felett virrasztónak, az a szeretet és ragaszkodás, mely itjuságodat kisérte, mind-mind annak az érzelemnek szilárdságához van kötve, mit az emberek szeretetnek hívnak. Oh gyermekem, ne legyen e szeretet múló, változó. És ez főrészben tőled függ. Szeres még akkor is, ha látod, hogy a viszontszeretet gyengült. Szeress — erősebben, mint valaha. Nézd szüléidét, kik éveken keresztül ma is szeretik egymást. Leányom, jönni fognak idők, mikor szived sírni fog. Nem lehet senkid, aki vigasztaljon, csak szerelmed. Jönni fog idő, mikor panaszkodni akarsz, nem lesz senki, ki meghallgasson, csak szerelmed. Látni fogod, hogy férjed szerelme is csatára kél a múló idővel. Csak te szeress — szeress, mert nem lesz más fegyvered csak a szeretet, csak hűséged. Ezzel láncold magadhoz őt, ezzel szállasz szembe vihar, irigység és boszuvai. Szeress, ó szeress! És légy hű!« A szobában csend voit, mint egy sírboltban. Mariska édesanyja karjai közt sirt, zokogott.
