Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-18 / 46. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 369 nak magához való esze, és jó dolga, hogy mikor ők egyetlen vagyonukat, karjaik munkáját adják oda: szintén jól leszögezzék, megkössék a szerződést. És pedig írásban, a törvényes módon. Nehogy aztán baj legyen, csürés-csavarás induljon. Mit, ki, mikép, hol, mily eszközök állal. Mennyit, mikor, és a többi, a hogyan majd azt rendre fogjuk teríteni. És mikor a munkátadó is egyezik, ő is biztosítva legyen arról, mit kell adnia, mi a lelkiismeretes kötelessége az Arató Pálokkal szemben. Hiszen ez oly természetes, hogy minden igazságos és kancsal szemmel nem ítélő embernek el kell fogadnia. Íme tehát miről van itt szó ? Közönséges szerződésről. És mi a szerződés ? Nem egyéb, mint két irányban való védő-fegyver. Ilyen szerződéseket kötnek minden szabad államban. Egyoldaliit, melyben csak az egyik félnek legyen joga, a másiknak pedig csak kötelessége: rabszolga államban kötnek. Itt azonban, e szerződésnél mindkét félnek egyformán kidomborodik joga is és kötelessége is. Ez a szerződés igenis fegyver a munkás kezében. E fegyverrel kezében védheti magát a munkátadó túlságos, igazságtalan követelésével szemben, vagy az aratókat károsító mulasztásaival, eljárásával szemben. De ki fogja természetjog ellenesnek venni, ha másrészről a munkátadók kezében is hasonlóan fegyverré válik ez a szerződés, mellyel védheti magát a munkás hanyagsága, rosszakarata és szerződés sze- gése ellenében. No most mi következik? Ha ez a szerződési fegyver: akkor a munkásnak, az Arató Hálóknak nagyon vi- gyázniok kell arra „hogy sohase fogadjon el oly fegyvert senki kezéből, melyet kezelni nem tud“, melyekre annak megtöltésekor nem vigyázott: mert akkor kárt tesz önmagában. Az a íő tehát, milyen legyen és milyennek kell lenni ennek a szerződésnek. És ha ezt a szerződést annak rendje és módja szerint nyélbe ütik, minden ellenvetés és aggodalom elmúlik. Erről beszélgetünk a jövő alkalommal. Alvó, szendergő falvak. A minapában »A nép Barátja« cimü kalendáriumban jól eső örömmel olvastam az »Emelkedő falvak*-ró\. Az az falvakról, melyek mozognak, szövetkeznek, dolgoznak, tanulnak és egyáltalán nem várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Bizony örvend is az ember, mikor ilyenekről hall, olvas. Jó is őket kiemelni. Megnevezni névszerint. Magasra, a hegycsúcsba helyezni, hogy lássák és okuljanak azok a községek, amelyek még most is szenderegnek, alusznak. Mert több alvó, szendergő falu van még, mint emelkedő. Egyszerre nem is lehetne őket nevükön ne- vézni. Hétszámra kellene közölni őket, hogy talán az újságszerkesztő nem is adhatna elegendő helyet. (Apránkint adunk ám! Csak legyen, aki ébreszt- gesse őket. Szerk.) Pedig megérdemelnék, hogy nevükön szólítsuk őket és kérdezzük tőlük. — Alszol? — Még mindig alusztok? Aztán, ha révedező szemükkel erre is, meg arra is tekingetnek, a fülökbe harsogjuk: — Ébredjetek már! — Reggeledik! — Emelkedik már a nap száz és száz községben. Az ám, de nehéz hallásúak még őkegyelmék. A trombita hangjait se’ veszik be az ő fülök. Szó ami szó, de vannak községek, de még mennyi, ahol az életrevalóságnak, a mozgásnak jeleit se’ látjuk. Sajnos, de be kell vallani, hogy ez igy van. Mi oka-foka van ennek a szomorú jelenségnek. Ezt kellene sorról-sorra kipuhatolni. Lehetetlenségnek tartjuk ugyanis, hogy egy nép, egy község olyan tunya, elmaradt legyen, mely- szerint, ha szerével-módjával megindítják, meg ne mozduljon. Hiszen példa van elegendő. Okulni, tanulni van miből. ügy látszik ott a baj, hogy nincs aki mozgassa, aki biztassa és aztán vezesse őket. Keresni kell! Aki keres — az talál is. Vagy talán még ebben is fogva tartja őket a megszokott tétlenség, a nembánomság? Szomorú, végzetes dolog. Hiszen nincs oly község, melyben értelmes, mozgékonyabb ember ne akadjon. Csak az a baj, hogy ezek is úgy gondolkodnak: — Hát én kezdjem ? Az Isten fiáért, ’iszen kezdeni csak kell valakinek, akár a templomi éneket, meg a fosztóbeli nótát. Ha minden emberfia igy gondolkodik, persze, hogy soha se lesz belőlünk semmi. Úgy járunk, mint az egyszeri lakadalommal. Egyik vendég se akarta megkezdeni a leülést. A vége a’ lett, hogy elhült az étel. Meg mikorára hozzá akartak kezdeni, hát már mindent megettek azok, kik a lakadalmat eleinte — mint hívatlanok — csak távolról nézték, aztán olyan közel jutottak, hogy mindent — felfaltak. így járnak majd az alvó, szendergő falvak is. Hajnal.
