Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-29 / 30. szám

MAGYAR FOLDMIVELŐ 243 A mint közelebb mentek, egy nagy medvét lát­tak a gyermekek, mely zene- és dobszóra dörmögve mutogatta művészi fogásait. Hátsó lábain ágaskodva táncolt és cammogott ide s tova. Pista csaknem halálra nevette magát e fölött. A medve mellett egy dromedár (egypupu teve) állt, melynek hátán egy kis majmocska fürgén ug­rándozott. Amint a medve készen volt művészi mutatvá­nyaival, a dromedárra került a sor. Hosszú nyaká­val bókott kellett csinálnia, első lábaira letérdelnie s végre mind a négy lábára lefeküdnie. Amint a dromedár igy feküdt, a£t kérdezte a medvetáncoltató, hogy nem volna-e kedve vagy bátorsága valamelyik gyermeknek a dromedár hátára fölmenni. Pista mind­járt előugrott. Neki ugyanis már foga volt a kis ma­jomra s nagyon szerette volna a farkát megcsípni, minthogy mindig feléje vicsorgott. Merészen fölpattant a dromedár hátára, mely ismét lassan fölemelkedett. Pista erősen tartotta ma­gát, hogy le ne essék. Most hirtelen fején termett a kis majom, mindenféle nevetséges torzpofákat mu­togatva, a mi a nézőket a pukkadásig megnevettette. Pista le akarta rázni magáról a majmot, de az úgy ült ott, mintha oda lett volna nőve. Várj csak, gondolá Pista, majd kifogok én raj­tad! Tudom, hogy megemlegeted! Megfogta a majomnak farkát s amint csak birt oly erősen csípett bele körmeivel. A majom nyöször­gőd és vonyitott, Pisla pedig kacagott. Azonban egy­szer csak elkezdi fogait vicsorgatni a kínozott állat, beleharap a fejébe Pistának, azután kegyetlenül kezdi pofozni karmaival, úgy hogy a boldogtalan gyermek fájdalmában már se nem látott, se nem hallott. Ekkor ő kezdette el a jajgatást még élesebben, mint a majom, s mennyre földre kérte a medve- táncoltatót, hogy szabadítsa meg a majomtól. Csak nagy ügygvel-bajjai sikerült az, úgy, hogy Pista egészen összemarcangolt, véres arccal szállt le a dromedár hátáról, ráadásul még ki is nevették a körülállók s szégyelve ment haza. Azon időtől fogva sohasem jutott eszébe a sze­gény állatokat kínozni. Az uszkár. Antal meglátogatta egy nap pajtását, aki mint­egy félórányira lakott az ő apja házától. Mikor hoz­záment, Miklós épen egy szép, hófehér uszkárral játszott s mindenféle mesterfogásokat csináltatott vele. Nézz csak ide Antal, mondá Miklós, és vigyázz, mily szép mesterfogásokat tud az én uszkárom. Megparancsolta neki, hogy üljön, — a kis usz­kár leült; parancsolta neki, hogy ugasson, a kis usz­kár ugatott: megparancsolta, hogy ezt vagy amazt a tárgyat hozza el, — elhozta, szóval a kis uszkár mindent megtelt, ami neki parancsolva volt. Antal azon nagyon csodálkozott s föltette magában, hogy pajtásától a kis uszkárt ellopja. Még ugyanaz nap kínálkozott arra alkalom. Miklóst az atyja valahova kiküldötte s mikor elment, Antal elővett egy mad­zagot, rákötötte azt a kis uszkár nyakára s elvitte magával haza, ahol, hogy valamikép el ne szökjék, bezárta az istállóba. Másnap ejment Antal az istállóba, hogy épen úgy, mint Miklós, az uszkárral a mesterfogásokat megtétesse. Hanem nagy bámulatára az uszkár nem engedelmeskedett neki. Antal erre megharagudva, botot hozott és az ebet azzal akarta engedelmes­ségre kényszeríteni. De ezt az uszkár nem tűrte, ráugrott Antalra s derekasan megharapta a lábát. Jajgatva vágta be Antal az istálló ajtaját s be­szaladt a mamához, hogy esetét elpanaszolja. Mamám! Engem az a gonosz, fehér uszkár megharapott! mondá, — Miféle uszkár? kérdé a mama. — No hát az a melyik az istállóban van. — Hát hogyan jön uszkár az istállóba ? kérdé to­vább a mama. — Antal erre elnémult, mert azon­nal eszébe jutott, hogy ő az uszkárt lopta. Hanem amint a mama szigorúbban elővette, mindent meg­vallott. ügy kell neked! mondá a mama. A harapást megérdemelted büntetésül lopásodért. Most azonnal vidd vissza a kutyát Miklóshoz. Antalnak vissza kellett vezetni a kis uszkárt Miklóshoz és fájdalmait is türelmesen elszenvedni. Belátom mondá Antal, hogy igazságtalan sze- rezményen nem lehet Isten áldása. ISMERETEK-TÁEA. Petőfi Sándor. Ki ne hallotta volna nevét emlegetni Petőfi Sándornak? Ő volt a magyar nemzet legeredetibb népköltője. A nehéz időkben mint üstökös csillag jelent meg Magyarország viharos felhőkkel borított egén. Rajta kívül alig ismerünk népköltőt, aki úgy tudott volna szólani a nemzethez, aki úgy bele tu­dott volna markolni a magyar nép szivébe-lelkébe mint ő. Aki nemcsak mint költő, lantjának húrjain pengette, élesztette a honszeretet tűzét, hanem mint polgár és katona példás tettekkel szolgálta a rajon­gásig szeretett hazát; annak jólétéért, szabadsága megvédelmezéseért kész volt feláldozni életét is. Lelkesítő »Talpra magyarjával felrázta tespedésé- ből a magyart. A hazaszeretet százhangu lángszavá­val tulzúgott a Kárpátok szédítő magas csúcsain és az idegenben élő magyar nép meghallván a hivó szót, sietett a veszélyben levő édes haza védelmére. Lelkesítő szavalataival, verseivel mély barázdát szán­tott a százados béklyókba vert, majdnem megbéni- magyar nemzet szivén-lelkén. És hatalmas, termő­képes talajra talált. * Petőfi Sándor 1823. január elsején született Kiskőrösön. Atya mészáros mester volt, édesanyja a valódi magyar anyák mintaképe. Fiuk Sándor, szi­laj természetű, szabadságszerető volt. Ezt bizonyítja élettörténete. Szűknek találja az iskola falat, lelke, képzelete messze elrepül, nem figyelmez az elő­adásra. Természetesen igy nem tud megbarátkozni tanáraival és könyveivel. Nem érez magában hajla­mot a latin és görög betűk tanulására. így aztán nem csoda, ha szülei nagy szomorúságára igen gyak­ran szekuodával terhelt bizonyítványt visz haza. Az öreg Pelrovicsot ez annyira elkeseríti, hogy már- már a mészáros mesterségre szorítja Sándort. De a

Next

/
Thumbnails
Contents