Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-22 / 29. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

235

De hát hiába! Ma már más a divat. A múltkor találkoztam egy púja sereggel, lányok, fiuk voltak, de akkorák mint a kis csemeték. Elállóit szemem, szám, mikor felém kiáltották »alázatos szolgája:« lm, gondoltam magamba, ez aztán a szép. Már a paraszt gyermekek ajkára sem illik a régi köszöntés, nekik is alázatos szolgája kell. Csakhogy hát ez a mai cudar világ még akkor is hazudik, mikor köszön. Ha azok, a kik »alázatos szolgáját« kiáltanak, valóban mindannyian alázatosak volnának! De soha annyi gőgös ember nem volt a világon, mint éppen ma. Ahá! eszembe jutott e pontnál még valami. A múltkor szembe jött velem egy borzasztó csúnya hölgy, ügy nézett ki, mint a réti boszorkányok szoktak. Találkozunk egy cilinderes uracscsal és ime ez az uracs, már mint az a cilinderes, azt kiáltja: »kezeit csókolom.« No gondolom, már azt magam is szeretném látni! De ne féljünk, mondják azt csak, de nem teszik.

Ugy-e öreg vagyok, nem értem én a mai világ forgását!

Mikor én a feleségemet megismertem, és legény szivem azt súgta: ezt vedd el, ez fog téged boldogítani, hát bizony mondom, ugyancsak erős harcot kellett harcolnom, mig kérő számba jöhettem. Tudniillik többen voltunk, kiknek a szive azt mondotta, a mit az enyém. Hej pedig az a leány be egyszerű, be félrevonult leány volt. Ott nőtt fel a szülei házban, enkezével varrogatta ruháját, szőtte kelengyéjét, akkor vitték először bálba, mikor tudták, mit feleljenek egyiknek, meg a másodiknak, meg a harmadiknak. Az volt akkor ugyanis a szokás, hogy az ifjak szorgalommal, becsületes életmóddal küzdötték fel magukat odáig, hogy egy nőt boldogíthassanak és maguk is boldogokká legyenek, Ma más a divat. A leány alig cseperedik fel, már viszik a virágkiállításra, hogy mentül hamarább eladhassák, ott fénylenek közvacsorákon, bálokon, őrületesen hasogatják a jeget, hogy magukhoz láncolhassanak legalább egyet, cafrangokkal, farizeus porokkal pártolják szépségüket; és ? Maradnak hoppon. A fiatalság megtanul, állást keres s mire ahhoz jut, lelke sivár, szive fagyos, orra borvirágos lesz. Ma divat vén leánynak és agglegénynek lenni!

Ugy-e öreg vagyok, nem értem én a mai világ forgását. De látja a vén huszár és tudja, hogy nem jól van az igy.

Ha a régi jó időben hozzám vagy bármely más felebarátomhoz eljött a megszorult ember, hogy hát tulajdonképpen ő bajban van és száz ezüst forintokra volna szüksége, hát kivettük a kaszli fiókjából és oda adtuk. Aztán megszorítottuk egymás markát és békében elváltunk. Terminusra jött a megszorult ember, leolvasta a száz ezüst forintokat, megköszönte és elment. Ilyen szokás volt régen. Ma már kikacagnának, ha igy adnék édes szivem rokon felének, legkedvesebb barátomnak. Van erre is divat. Van váltó, van stemplis kötelezvények, van bekebelezés ... a jó ég tudná mi még. No hát mit érnek vele. Ma szokás megbukni, embertársainkat rászedni, berántani. Ha nincs szokásban a becsüle- tesság. ha divat a csalás : hát ott ülhet az a váltó, stemplis kötelezvény, pipára gyújthat vele birtokosa.

Ugy-e öreg vagyok, nem értem a mai világ forgását. Hej, hej azt mondom én azért: Jó az öreg a háznál, legalább megmondja a szin-igazat.

Rege a négy évszakról.

Mikor én ezt a regét hallottam, akkor tavasz volt a természetben és az életemben, most pedig nyár van, szép, ragyogó, napsugaras nyár. A nagyanyám mesélte, az az édes jó nagyanya, aki úgy szerette az ő csintalan, vásott unokáját, mint még senki, sem azelőtt, sem azóta... Este volt, kettecs- kén voltunk a szobában, ő a karosszékben ült és kötött, én a lábainál a kis zsámolyon, a fejem az ölében és hallgattam áhítattal.

— Egy évvel a világ teremtése után a földre küldött angyalok megjelentek az Ur trónja előtt, hogy beszámoljanak neki a reájuk bízott dolgokról. Mert az erdők, mezők, hegyek és mélységekben éppen úgy meg van a saját szellemük, mint az életnek és halálnak. S az Ur elégedetten hallgatta hű szolgáit, kik remegve álltak a Mindenható előtt, kinek egyetlen szavára világok lesznek a semmiből és világok lesznek semmivé. Csak a négy évszak járult panaszszal elébe, panaszszal — egymás ellen. A virágokon vesztek össze, mindegyik magának kérte valamennyit. Az Ur csokrot köttetett a föld összes virágaiból. »Válasszatok!« — mondá.

És előlépett elsőnek a Tavasz. Üde, bájos gyermek. mosolygó arccal és fénylő szemekkel, arany fürtjein egy-két szál virág... és kinyújtó kezecskéit a virágok felé, de csak néhány szál fért beléjük, köztük az édes illatú gyöngyvirág, a szerény ibolya és a többi kis virág, melyek most is az ő hírnökei.

A Nyár büszke ifjú volt, göndör hajában érett kalászok, szemei tüzesek, ragyogók, termete délceg.

És kinyujtá ő is kezeit a virágok felé, és kivette a legszebbeket s legtöbbet. A csipkés ruháju szegfűt, a rezedát, a vaníliát s a virágok büszke királynéját, a szép, illatos rózsát, mely pirulva hajtá bíbor fejecskéjét az ifjú keblére. S a virágok még szebbek, üdébbek lettek a nyár érintésétől, még vi- rulóbbak, illatosabbak lehelletétől.

Az Ősz komoly, meglett férfi. Őszülő fürtjeiben hervadt levelek. Mikor a virágokhoz ért, a legtöbb virág elhullatta szirmait, csak egy-kettő maradt épen, köztük az őszi rózsa. De azok is elvesztették legfőbb varázsukat, az illatot. Már csak néhány szál virág volt az Urnái, mikor a Tél, egy fehérhaju, hajlott hátú aggastyán kinyujtá feléjük reszkető kezeit. A virágok dermedten hulltak a földre és jégvirág lett belőlük.

Azóta békében él a négy évszak. Jő a Tavasz, elhozza virágait az emberiség gyönyörűségére. Majd helyet ad a Nyárnak, s ekkor legvirágzóbb a rét s mező, legillatosabb a levegő, aztán jön az Ősz s érintésétől sárgul a lomb, hervad a virág, mig Tél apó fagyos lehellete megdermeszti a természetet s kivirit az ablakokban a — jégvirág.

Nagyszerű vlzfogó. Az állatok között kétségtelenül a legdrágábbak közé tartozik a ló, és a gazda jő lovát meg is becsüli és egészségére is úgy vigyáz, akár a magáéra. Erre nagy szükség is van, mert a ló nagyon kényes állat, a melynek főleg az evés-ivása okoz sok gondot. Most egy