Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-08 / 27. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 219 lett és az asszonynak el kellett hallgatni. Oly különös volt, hogy otthon megint előfogta a kíváncsiság és kérdezgette az urát . . . Nemsokára történt: már bizony akkor a gazdaság olyanforma volt, mint mikor a szép vetést a jég elveri, meg az asszony is igen elhervadt a bánattól, meg a gazda is igen összeroskadott a sok italtól — mondom, nem is igen sokára történt, hogy a gazdáné holthaloványan, hidegen, mintha jégoszlop lett volna, sötéten, égő szemekkel, mint a felhők közt keresztül hasitó villám — beállított a bíróság elé. Csak annyit mondott: »Gyilkos az uram!« És a szava olyan volt, mint mikor valami nagy rézedény leesik a falról, azután gurulva igen rettenetesen zürög. A hogy szólt az asszony, ott a törvény előtt, összeroskadott. Persze a gazdát elfogták. Csak aztán tudták meg az emberek, hogy hogyan volt az eset. Hát biz az úgy volt, hogy a juhászlegény volt a gyilkos. Akkor, mikor az a szomorú história megesett, az a derék gazdaember kiment a mezőre és abba a szép juhászlegénybe belebujt az ördög. Nézett ti-tu, üres volt a határ és azt gondolta, itt az alkalom, hogy gazdagmódba jussak és a szép asszony legyen a feleségem. A gazdát az ülésen hátulról fejbe kólintotta és az lebukott a földre; szél fújt és a királyné káposztája tüskéket űzte, hajtotta. A hogy a két erős férfi birkózott, az ütéstől a gazda elgyengült és alul került; egy királyné káposztája tüskét a hogy odaterelt a szél a lábukhoz, azt mondja az; aléló gazda: »Ne ölj meg! . . . meglásd! ez a tüske lesz az árulód ! . . .« De bizony megölte szegény a juhász legény, akinek a szivébe belébujt az ördög és azt a tanácsot adta néki, hogy tépje össze a szerszámokat, aztán vadítsa meg a csikókat, hogy azokra legyen a gyanú. Úgy is lett. Csakhogy a »királyné káposztája« tüske elárulta, mert az asszony nem ha- gyot neki békét, könyörgött, kérte, hogy mondja el, mért sápadozott, mikor azt a tüskét látta. És egyszer csak, mikor már nem bírta a kígyót csititgatni a bűnös szivében az az ember: elmondta, hogy mért sápadozott, mikor látta a »királyné káposztája« tüskét. És az asszony megborzadt a tulajdon urától, a ki gyilkos volt és azt sikogatta: »Ne nyúlj hozzám! hideg vagy, fekete vagy, ne nyúlj hozzám!« Mire a nap lenyugodott, nem voltak egy fedél alatt. * * * Bizony, mintha most volna: a hogy az öreg pásztor mesélte nekem ezt a szomorú históriát. A hogy piszkálgatta a lábunk előtt azt a száraz »királyné káposztája« tüskét. És én azóta is. ha látok ilyen tüskét, sokszor olyannak látom, mintha valami csontra vetkőzött szigorú biró volna: maga a halál. Úgy bizony. Persze, az öreg pásztor is, meg a hamar szomorú árvaságra jutott Ökrös Panni is — régen nincsenek az élők sorában. (Vége.) Európa adóssága. Európa a megtestesülése a tékozló »öregnek«. Mentői jobban múlik a feje fölött az idő, annál eszeveszettebb mértékben nőnek az adóságai. 1850-ben még »csak« 46 milliárd frankot tettek ki egyes államainak adósságai együttvéve. Ez magában is elég tisztességes kis adósság lehetett, ha évenként esik kamatai is 1764 milliót tettek ki. 25 év alatt, mintha csak évről-évre szerzett volna gondjai közé egy-egy újabb milliárdocskát. Ekkor már csekély hárommilliárdot fizetett el kamatban. 1905-re már szinte megduplázta ezt a summát. Nem kevesebb, mint 145 milliárdra szaporította fel adósságait, körülbelül hatmilliárd korona kamatot fizetvén ki évenként. Mikor törleszti ezt az iszonyú adósságot ? Szegény európai népek! . . . A mezőgazdaság fontossága.*) Irta: Ereky Károly. Magyarország gazdaságának Darányi és Kossuth állanak az élén. Mindketten magyar emberek és önzetlenül szolgálják a magyar nép jólétét. A közvélemény kialakítása hatalmukban áll és ha gazdasági programmal lépnek fel, az egész magyar nép siet ahhoz hozzájárulni. Tehát itt az alkalom. Most vagy soha. Teremtsünk helyes gazdasági közvéleményt. Hozzuk egyensúlyba az iparfejlesztést a mezőgazdaság erősbitésével. Figyelmeztessük a politikusokat, hogy iparon kívül mezőgazdaság is van a világon és hogy ennek a kettőnek egyformán kell fejlődnie, mert különben megdől a termelés egyensúlya. A magyar társadalom kevésre becsüli a mező- gazdaságot. Beletörődött már mindenki abba, hogy Magyarország népein csak az ipar segíthet. Még a földbirtokosok is ezt az elvet vallják és a mezőgazdaságot csak olyan másodrendű valaminek tartják. Nos, én erre azt mondom, hogy a magyar társadalom tévedésben él. Önmagában semmiféle ipar nem segíthet népünk anyagi jólétén. A mezőgazdaság a népjólét alapja. A mezőgazdaság az élet hajtó ereje és minden földi hatalom paizsa. Szinte megdöbbentő, hogy ezt még bizonyítani is kell. De a korszelleme annyira egyoldalú, hogy ezt a bizonyítást feltétlenül szükségesnek tartom. * A régi világban minden falu önmagának élt. Magyarország negyvenezer önálló vámterületet alkotott. Nem úgy, hogy vámot szedtek. Hanem egyszerűen lehetetlen volt a közlekedés két falu közt. Végrendeletet csinált az, aki télviz idején Székesfe- jérvárról Budára utazott. Ebben a vasút előtti korban minden vidék önmaga készítette összes használati tárgyait. Minden vidéknek megvoltak a tanyái, ahol a földmives nép élt. Az iparosok pedig nagyobb falvakká tömörültek. Együtt élt tehát a földmives, a kovács, lakatos, bognár, asztalos, molnár, mészáros, szappanfőző, takács, szabó, tímár varga, szűcs és a szíjgyártó. Ugyanazon a vidéken készült a kapa, eke, kasza, kocsi, borona, vizikerék, darálógép, fonórokka, szövőszék, épületfa, szóval mindenféle szerszám, bútor, ruha és élelem. Ebben a korban egy-két ezer ember alkotott egy önálló gazdasági egységet. Ugyanaz a pár ezer ember termelte a mezőgazdasági nyersanyagokat, búzát, kukoricát, lent és kendert, aki kutat ásott, házat épített és ruhát, cipőt, kalapot csinált. Önálló volt munkakörében a kisiparos is, meg a földmives is és a vásáron meg a piacon találkoztak cserekereskedés céljából. A gazdasági élet lüktető ereje a mezőgazdaság *) Az »Ország« cimü kitűnő fővárosi napilapból vesz- szük át e talpra esett közleményt, mert megtaláltuk benne a mi lapunk egy évtized alatt hangoztatott elveit. Szerk.