Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-06-17 / 24. szám
MAGYAR IFŐLDMIVELŐ 193 sebb lett, mert a köd egyre jobban összeverődött s nehéz cseppekben mind sűrűbben kezdett hullani a hideg, őszi eső. Szegényke közel állott a kétségbeeséshez. Elkeseredését még fokozta az a sok kedves emlék életének boldogabb napjairól, mely most egymásután megelevenedett lelkében. Eszébe jutott az a boldog idő, a mikor még ott ült a karcsú kalász tetején, játszi napsugár cirógatta, becézgette, lágy esti szellő ringatta s boldog volt. a milyen boldog csak lehet egy gyermek édes anyja ölén. Körülötte az egész nagy buzaföldön hullámzott a halványzöld kalásztenger, telve vidám játszó buzaszemmel, az ő testvérkéivel és barátaival; fönt a tiszta kék égen tündöklött az éltető meleg nap s a levegőben pacsirták repkedtek s daloltak kora reggeltől késő estig. S ha esténkint fölvette biborruháját az ég és lement a nap, nem volt oly hűvös és nedves az idő, hanem hűsítő, finom harmar lepte el az eltikkadt buzaszemeket s a szép ezüstös hold mosolygott reájuk a csillagos égről. Oh, milyen boldog napok is voltak azok! S most ennek vége örökre, örökre vége, S a kis buzaszemnek itt ugv elszorult a szive. Mert ah ! egy rettenetes napon megpendült a kasza a szántóföldeken s nagyokat sivitve, utat tört magának a sűrű búzában. Azután jöttek a szedők és a szegény lehullott kalászokat kévékbe kötve, szekerekre rakták és elvitték. A kedves szántóföld olyan volt, mint egy véres csatatér, melyről szakadatlanul szállítják a halotakat és sebesülteket. Ez követte egy még borzasztóbb nap ott a szérűben. Mikor a cséphadar táncolt eszeveszetten az aranykalászok között s mintha vakon vagdosna maga körül, kegyetlenül eltalálta az apró buzaszemeket. Ilyenkor a szegény szemecskék nagy ijedten szétugrottak s a kedves kis buzacsaládok, melyek zsenge ifjúkoruktól elválaszthatatlanul együtt voltak, kétségbeesve elváltak. Kiki menekült, a merre látott s azóta soha többé nem látták egymást. A nagy zsákban még volt legalább társaság, ugyan nagyon össze voltak szoriva a szegény, árva szemek, úgy hogy lélegzeni is csak nagy nehezen lehetett, de legalább még volt kivel beszélgetni, volt kivel megosztani a fájdalmat. De most ... ah! most ebben a szomorú számkivetésben, ebben a teljesen elhagyatottságban . . . ebben a sötét, nedves börtönben ... oh, itt biztos a pusztulás. A szegény kis buzaszem jól tudta, hogy a legkissebb nedvesség megárt neki; az utóbbi időben nagyon érzékeny lett, könnyen meghűlt. A külső sejtszövetekben máris kegyetlen viszketést és hatalmas szúrásokat érzett . . . S a nedvesség percről- percre nőttön-nőtt. Ha ez még tovább is igy tart, nem sokáig bírja ki ... Ha egyszer egészen átázik, vége van — oh jaj, mi lesz akkor . . . * * * Másnap reggel egy nagyfogu borona kefélte végig a szántóföldet. Most került még csak igazán sötét börtönbe a kis buzaszem. Alatta is, fölötte is, körülötte is mindenütt föld. S olyan nehéz, olyan nedves volt ez a föld. Egész teste megdagadt s olyan bágyadt volt. A nedvesség egészen áthatott kemény burok-ruháján. Belsejét is át meg átjárta a nedvesség. Érezte, hogy ütött az utolsó órája. Egy utolsó «Isten hozzá»-ot mondott még azoknak a napsugaras, pacsirtaénekes napoknak s ugv érezte, hogy megrepedt a szive a nagy fájdalomtól. — Ah — sóhajtott fel kétségbeesetten — minek is jöttem a világra, minek is éltem, ha ily szomorú ez életnek a vége. Bár sohase láttam volna a napvilágot, most nem kellene ily nyomorúságosán elpusztulnom ... Oh én szerencsétlen! A szegény elhagyott teremtésnek panaszát egy hatalmas hang szakította félbe, mély hang a föld mélyéből jütt igy szólt: — Ne félj ! nem fogsz tönkre menni. Add át magadat egészen nekem, készséggel megnyugvással és én megígérem neked, hogy egy uj, egy szebb életre keltelek. Halj meg — mert ez az én akaratom — de bízzál bennem és élni fogsz! — Ki vagy te, ki igy beszélsz? — kérdezte meglepődve a kis buzaszem s valami kimondhatatlan tisztelet fogta el őt. mert ugyérezte. hogy ez a hang nemcsak neki szól, hanem az egész nagy természetnek s mindennek, a mi csak létezik. — Én vagyok, a ki téged teremtett s a ki most most újjá akarlak teremteni — válaszolt a hatalmas hang. E szavakra a szegény haldokló buzaszem egészen Teremtőjének akaratára bízta magát és semmit sem tudott többé magáról. * * * Egy szép tavaszi reggelen, még egész ejején a tavasznak, egy fiatal kis hajtás dugta ki zöld fejecskéjét a nedves, puha földből. A nap oly melegen sütött, hogy csak úgy gőzölgött tőle a föld, Számtalan kis pacsirta szállott fel a magasba s éneküktől messze visszhangzott a föld. A buzaszem — mert ez volt a fiatal hajtás — elragadtatással nézet maga körül. Tehát csakugyan uj életre ébredt. Visszatért a naphoz s a kedves pacsirtaszóhoz. Egy második élet várt reá ... és milyen élet! S nemcsak ez. Maga körül az egész szántóföldön magához hasonló fiatal hajtásokat látott — egész nagy sereget — bennök testvéreire, barátaira ismert. A kis növénykét ennek táttára kimondhatatlan öröm fogta el, tagjait uj életerő járta át, kis szive végtelen hálával telt el s ugv érezte, hogy csupa háládatosságból egész az égig kell nőnie, hogy leveleivel simogassa, cirógassa azt. ügy látszik ez a hálaérzet töltötte el a kis pacsirtákat is, mert oly magasra repülteg, hogy alig lehetett látni őket s minél feljebb jutottak, annál lelkesebben és gyönyörűbben énekeltek. És egy hang, a mely ezúttal nem a földből, hanem felülről, a magasból jött, azt mondotta: — Én vagyok a feltámadás és az élet, a ki énbennem hisz nem hal meg, hanem élni fog mindörökké. * A kis búza történetéből ismerd meg ember magadat, sorsodat, boldog gyermekkorodat, küzdelmes íérfikorodat, törődött öregkorodat, halálodat — s föltámadásodat. Jörgensen dán iró után Shvoy Lajos.
