Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-15 / 15. szám
120 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Juliska egyedül maradt beteg édesanyjával. Egy kevés ideig még rendezgetett a szobában, a virágokat friss vízbe rakta, nehogy elhervadjanak holnap reggelig. A kiválasztott legszebb virágcsokrot külön pohárba tette, azután ő is nyugalomra tért. * Husvét hétfőjére virradtak az emberek. A falu apraja-nagyja már korán reggel talpon van. A kis- legénvek szokásos rigmusokat szaporán mondták el s nyomban megkezdődött az öntözködés. A legények csoportokba verődve tanácskoztak azon, hogy melyik háznál kezdjék el az öntözkö- dést. Egyik-egy, másik más tanácsot ad. De amint látszik, nem tartják e tanácsokat elfogadhatónak a legények. Nem tudnak megállapodni ebben a — szerintük kényes — kérdésben. Bátos Sándor megunta a meddő tanácskozást. Egyszer csak hirtelen kilépett a legények közül s egyenesen neki vág a Róna Juliskáék házának, ügyet sem vet a legényektől utána repített csípős, gúnyolódó szavakra. Belépett a házba. — Csés jó napot adjon az Isten! És a fogadj Istent sem várja, kivett zsebéből egy gyönyörű szép, frissen kötött ibolya-csokrot s Juliskának adta át. Sándor cserébe nyomban megkapta a tegnap este Ígért legszebb virágcsokrot. * * * Nehány nap múlva hire járt a faluban, hogy a jó módú Bátos Sándor és a földhöz ragadt szegény Róna Juliska jegyet váltottak. Husvét után három hét múlva, mikor a Juliska édesanyja felgyógyult, megtartották a lakodalmat is. A menyasszonyi csokor a legszebb virágból, ibolyából volt kötve. A tolvajok. Irta : KINCS ISTVÁN. Nagy örömre virradóit husvét vasárnapján Görény Marci: a lelke elszállott a szép paradicsomba. Bizonyosan odakerült, mert hát áldott jó ember vala ő. ügy tudott imádkozni, hogy az Úristennek meg kellett hallgatni mindenhogyan ; talán ugv is azért imádkozott, mert jól tudta, hogy sok vala immár a rováson. Ott kellene tulajdonképen kezdenem, hogy Görény Marcit nem hívták mindig Görény Marcinak, mert hát ebből kerekedik voltaképen a történet. Igenis, Marcinak volt böcsületes neve is valamikor, hanem hát azt az emberek már régen elfeledték. A matrikulában még Csillag Mártonnak vala beírva, de hát egy emberélet hosszú idő, más ezreket szerez az alatt, Csillag Márton pediglen az ezreseket elverte és szerzett minden vagyona fejében egyetlen csúfnevet. Úgy esett — igen jól emlékszem a dologra még gyermekkoromból — úgy esett, mondom, hogy egyszer husvétkor nem lehetett pénzért se kapni pirostojást: a tyúkok nagyhéten mind elpusztultak. Először Nagy Istvánéknál találták reggelre hült helyüket; másnap Csutora Péter ment panaszra, hogy tolvajok jártak hzánál; harmadnap meg már négven- öten lármázták teli a falut, hogy igy megy ugv . . . tessék az éjjeli őröknek nem aludni, veszedelem környékezi a tyúkokat. S az éjjeli őrök nem aludtak. A fél falu meg a maga jószágából strázsált minden bejárás előtt, de hasztalan, a tyúkok veztek és pusztultak, tolvajt meg mégse fogtak egyet is. De hát egek Ura! mi ez? Hogy azt eldöntsék, gyűlést hit össze az öreg- biró. Ott meg hányták vetették a dolgot, beszéltek mindenféléről, csak okos szó esett kevés. Leginkább a fején találta a szöget Kántor Gazsi, ki azon a véleményen volt, hogy itt tulajdonképen négylábú tolvajról vagyon szó, kinek neve . . . — Kinek neve? — kapott Gazsi beszédjébe hamarosan husz-harminc vérszomjas torok. — Menyétasszony — bökte ki Kántor Gazsi — Az eszed csúcsa! — rivalt rá sértett önérzettel szomszédja, Csillag Márton. Sértve érezte magát, hogy Gazsinak utóvégre még igaza talál lenni. — Hát micsoda ? kérdezte Gazsi boszusan. — Vagy róka, vagy görény. — Olyan nincs. — Pedig csak azért is van. Tetszik tudni, emberek a menyétasszony a lyuknak csak a vérét szivja ki, a tyúkot ott hagyja. No és most ha szabad kérdenem, ki találta meg a maga tyúkját az ólban, melyet az ólból elvittek ? Körülnézett, de senki sem jelentkezett. — Tehát senki se találta meg — végezte be önhitten Csillag Márton — következéskép nekem van igazam, akarom mondani, annakokáért mégis csak görény az a menyétasszony. — Helyes! ugv van! — hagyta rá a többi, mig Kántor Gazsi a szája szélét hapdálta s a mellett erősen csóválta a fejét. — Jól van no — vette föl a biró a szót — itt ne veszekedjünk. Fogjuk meg a tolvajt s akkor mindjárt megtudjuk, görény-e vagy menyétasszony ? — Úgy van! éljen! megfogjuk a komiszát. És abban állapodtak meg. Szikes Bertalan, az ács két héten keresztül egyébbel sem vesződött, mint folyton csak a görényfogókat faragta. Tettek ki néhány hódvasat is a menyétasszony számára s azután szép csöndességgel vártak. Kiváncsiak voltak nagyon, minemü bestia fog azokba beleakadni. Nem kellett soká várni. Épen az öreg hódvasa fogta meg az első példányt. S elég különös! a me- nyétasszonynak tették s lám mégis görényt fogtak vele. Meg lehetett a piszkos színéről, no meg a szagáról ismerni messziről már. Csillag Márton győzött és boldogabb embert keresni kellett nála. A kivel csak találkozott az utón, mind azzal szólította meg: — No ugy-e, hogy görény a menyétasszony ?‘ — No persze, hogy persze — hagyták rá mindannyian — s Márton gazda arra valamennyit invitálta a korcsmába. Se vége se hossza nem volt az ivásnak, mutatásnak. Ezer görény nem ér meg menyétasszonyostól annyit, mennyit a kontójukra elfogasztottak. A férfiak rendesen beszopva mentek haza, otthon az asz- szonyok szidták őket, szóval az egész faluban fölfordult lassan minden.
